Szöul, az MBA és minden más

Málta sokszínű történetét a konyhaművészetében is tetten érhetjük. Arabos, spanyolos, törökös ízeket találunk a helyi hagyományos ételek mellett. Az éttermi választékban azonban nem feltétlenül látható mindez, hiszen sokan inkább a megszokott, ismert receptek felé hajlanak. Az eredmény a következő: pizzából és tésztás ételekből sehol nincs hiány, sőt, garantáltan van minden tenger gyümölcseis verzióban is. Teljesen függetlenül attól, hogy a sült krumpli-e a megfelelő köret, mindenütt, mindenhez az az alapköret. Salátával. Az igényesebb helyeken szinte biztosra vehető egy kis bruscetta előételnek, többnyire ingyenesen. Vagyis nyertek az olasz ízek. Szicília egyébként egy köpésre van, nincs is nagyon mit csodálkozni tehát. Azon sem kell meglepődni, ha az étlap is olasz, sőt a rendelésfeladásnál is lehet, hogy olaszul elboldogulhatunk.

Azonban, ha a máltai specialitásokra vágyunk, nem biztos, hogy mindenütt ilyen egyszerű dolgunk lesz. A máltai ételek állítólag sokáig teljesen hiányoztak is a kínálatból, mert tekintve, hogy a szigeteken kevés a fa (mondjuk inkább, hogy nincs) az ételek hagyományosan lassú tűzön főttek, vagyis kevéssé voltak beilleszthetőek az éttermi kínálatba. Egyre több helyen jönnek azonban rá, hogy vannak a helyi gasztronómia remekei iránt érdeklődők, akik szívesen fogyasztanak egy kis bragiolit, a húsba tekert darált húsos jellegzetes főételt melyet aztán egy kis bajtra-val, tipikusan kaktuszból készült lila likőrrel lehet leöblíteni. Jellegzetes étel még a nyúl és az egészen zseniális, sűrű halleves, az aljotta. Mindezek előtt az igazi helyi előétel a bab- illetve olajbogyókrémes keksz, szárított paradicsommal.

Fellelhető még a kínálatban a csiga és az összes "hagyományos" tengeri herkentyű mellett pár érdekesebb tétel, mint pl a kardhal vagy az egészen bizarr ízű skorpióhal, egészben, paradicsomos, olivás szószban tálalva.

Napközben snack jelleggel a pastezzieriák kínálata a irányadó, mindenféle, helyben sütött péksüteménnyel.

Utóbbit akár a magyar árak alatt is megúszhatjuk, előbbiekre minimum a hazai árak dulpájával tervezzünk.

A pastezzieriák azért ennél megérnek némivel több szót is, ugyanis a gyors falatok mellett a helyi szociális élet meghatározó helyszínei is. A képen látható majd 200 éves pastezzeriaban sziesztaidőben a sport és politikai események elemzése zajlott intenzíven ottjártunkkor. A többségében idős helyi urak mellett egy komplett kőműves csapat és a szomszédos bank személyzete is ide ugrott be ebédre, mi pedig láthatóan teljesen kilógtunk a sorból. Nos, a Krisály Palota névtől azért lássuk be a random turista többet vár :)

Italfronton Máltát a helyi sör nélkül megúszni lehetetlen. A sárga dobozos vagy csapolt Cisk sehonnan sem hiányzik. A bajtra névre keresztelt lila, kaktuszból készült likőr is mindenképpen megér egy próbát! Nőknek mindenképpen ajánlom :)

Málta a világ harmadik legszuperebb merülőhelye, mondják a szaklapok. No persze kinek miért lesz valami a "legjobb" vagy a "harmadik legjobb". Merülőhely van bőven, bázis úgyszintén (még magyar is), az infrastruktúrára sem lehet panasz, mindenki találhat a tapasztalati szintjének megfelelő merülőhelyet is. Ugyanakkor ide  elsősorban nem a színes halacskákért meg korallokért, hanem a víz alatti környezetért érdemes lemerülni. Málta a víz alatt ugyanis ugyanolyan, mint a parton: sziklásan és meredeken folytatódik a víz alatt is, helyenként fantasztikus árkokkal, kürtőkkel, barlangokkal, kék lyukkal, melyek csodás fényjátékot tárnak a búvárszemek elé.

A jellemző megoldás átlagos tapasztalati szintek mellett a partról merülés, napi két alkalommal. Ez éppen kényelmes, mert a nap többi részében még a sziget(ek) többi része is felfedezhető. Egy három napos, hat merüléses csomagba ideális kombinációban éppen az fért bele, amiben nekünk is részünk volt: 2-2 merülés Cirkewwan, Vallettában és Gozón. Mindhárom remek hely, ráadásul más-más típusát mutatja be a máltai merülési lehetőségeknek.

Cirkewwán (magunk közt Csirkén) falat merültük, 16-18 méteren megtekintve egy, a természet által már erősen birtokba vett Madonna szobrot. És megismerkedtünk a tűzféreggel, ami számolatlanul és mindenféle méretben van jelen mindenütt Máltán.

Valletta Nagy Kikötőjében az HMS Maori roncsát merültük, gyakorlatilag egyedül, mert vasárnap korán reggel mindenki inkább a marsaxlokki halpiac felé veszi az irányt. A kora reggeli fényjáték, ami magasabbra hágott napnál lenne elvileg talán még szebb, éppen ideális volt az első merülésnél! A sziklás partig, ahol lépcsőn lehet ki és bemászni pedig egy nagyon nyugodt kis "rét" terül el, szívesen mászkálnék rajta a szárazföldön is. Mintha alacsony ajnövényzettel sürűn benőtt, de a homokos, köves aljzatot is lépten nyomon felvillantó virágos rét felett lebegtünk volna. Murénák, tűzférgek és kisebb halrajok kíséretében.

Gozó egy másik sziget, másik világ és ez a víz alatt is megnyilvánul. Itt az első merülés az Azúr Ablak mellett,a Blue Hole-hoz vezetett, aminek a megközelítéséhez azért tisztesen kell küzdeni a sziklás parton és hatalmas sziklákon át teljes menetfelszerezésben, napsütésben, jópár méteren. De aztán a lesüllyedés a kék lyukon át igazolja, hogy megérte a mini-tortúra! A kék lyukakban a fényjátékok különösen szépek, ráadásul amikor itt 5-6 méteren kiúszol az alján, akkor egy hatalmas sziklás terület felé érsz, ami szintén lélegzetelállító. A fal mentén aztán jönnek a különböző mélységű, magasságú vájatok, hasadékok. Meg tonhalak.

Az Inland Sea avagy Belső tenger viszont mindezt megkoronázta. Ezen a helyen a szigetet egy fal választja el a tengertől, amely előtt egy kb. 6-8 méteres max. mélységű, "belső tenger" merül el, hajós kijárattal is a nagy víz felé. Ugyanebben a hasadékban merülve is, biztonságos mélységben a hajók alatt ki lehet jutni a tengerre. Az élmény olyan, mintha egy barlangban lennél. A "bejárat" után eltűnnek az élet maradék jelei is és az erős homályban már csak a kopár sziklafalakat látod. Ideális hely lenne az órákig tartó meditálásra. Aztán mikor itt éppen kezdenél elmerülni a "semmiben" meglátod a "Fényt". Halványkéken, elmosodó fallal. De ahogy közeledsz élesedik a fény, a határvonalak és egyszercsak ott vagy a Nagy Kékségben. Onnan persze a fal merülése megint gyönyörű, de igazából alig vártam, hogy ugyanitt visszamenjek. Kifele menet talán méginkább megérintett a barlangmagány, több időm volt látni eltűnni az életet - a moszatokat, a legtovább kitartó pirosakat, majd a pöttyökben még fehér dombokat képző utolsó túlélőket, de aztán megint sötét lett, csend és kihaltság. Ha a merülésvezetőm nem szól, hogy nézzek hátra a Nagy Kékségbe vezető kapura, talán meg sem teszem, pedig ha lehet még szebb volt, mint odafele.

Akad még merülőhely bőven, repülőgéproncs, nagyobb mélységek, szobrok, hasadékok. Lenne még mit megmerülni a világ harmadik legjobb merülőhelyén!

Gratulálok!

Lassan egy hete, hogy hazajöttem a magam kis mini-El Caminojáról, ahol Cizur Menorban elváltam Anyukámtól, akivel azóta "virtuálisan" menetelek SMS-ek segítségével. 

A három pecsét összegyűjtése az első szakaszokon az alábbi élményeket adta. 

Az első pecsét: Pamplonába hajnali 4-kor érkeztünk és némi útkeresés után megtaláltuk az előzetesen kinézett szállást, ahol 5 óra alvás és némi készülődés után megtudtuk, hogy pecsétszerző hely. Hatalmas élmény volt kikotorni a táskából a zarándokigazolványunkat és bezsebelni az első pecsétet! Véget ért a készülés és megkezdődött az Út, amire olyan lelkesen, gondosan, aggódva és bizakodva készültünk (persze főleg Anyu!)! Az első pecsét kapcsán alakult is egy félperces vita, hogy ezért Anyu, saját bevallása szerint nem sokat tett. Holott szerintem pedig éppen ezért tett a legtöbbet! Hányan álmodnak arról, hogy egyszer rálépnek erre az Útra vagy bármely másikra, de nem jutnak el odáig, hogy meg is szerezzék az első pecsétet! Nagyon büszke voltam az én csodás Édesanyámra!

A második pecsét: A szállásról elindultunk megkeresni az első Szent Jakab kagyló jelet. A térképen gondosan szemügyre vettük az addig is vezető pár száz méteres távot. Az első sarkon befordulva egy templom mellett mentünk el, ami abból a szögből elsőre egy szép, de nem jelentős épületnek tűnt. Azonban a másik oldalán a térre kiérve visszanézve látszott, hogy egy kedves templom, ahová muszáj volt visszamenni, hogy egy imával is induljon az Út. Betérve láttuk, hogy éppen misére készülnek, így ott maradtunk egy spanyol, de mégis a vallás nemzetközi nyelvén érthető nyelvű misére. A mise végén pedig a sekrestyében mutogatva - a spanyolok olybá tűnik tényleg nem beszélnek angolul :) - újabb pecsétet szereztünk. A spirituális kezdéssel is rendben lettünk!

A harmadik pecsét: A mise után "reggeli" következett egy remek pékségben a templom szomszédságában. Innen további pár sarokra elértük Pamplona főutcáját, a Calle Mayort, egy sétálóutcai szakaszt, ahol jobbra, balra, fel-lenézve azonnal megpillantottuk az első útjelző kagylókat! Igen, megérkeztünk! Itt aztán lett is némi zavarodottság úrrá rajtunk azonnal! Itt vagyunk, tényleg itt vagyunk! Menni kell, de nézni kell, hogy mit és hogyan, hol lehet majd intézni, megvásárolni, merre kell majd nézni a jelekért, ha nem kétméterenként lesznek az útba építve, hanem a kereszteződésben jelzőtáblán vagy a falra festve. Utunk egy gyönyörű parkon át vezetett, majd egy újabb hatalmas parkon át a Ciudadela mellett. Közben halkan és csak éppenhogy, de folyamatosan esett az eső. Lassan elhagytuk a várost, jött az újabb szakasz az autóút mellett, az újabb élmény, hogy hátra kell majd hagyni a jól ismert, jól kiismerhető városi biztonságot, a nyüzsgést, hogy mindig vannak körülötted, hogy leszünk még az úton ketten, meg persze egyedül is. Tekintve a kései indulás miatti rövid napot, csak az első faluig terveztük a napi menetet. A falu szélén rögtön megpillantottuk az újabb templomot, rajta a máltai lovagrend zászlajával, amiről azt is tudtunk, hogy az első zarándokszállást is jelöli. Itt már telt ház volt. Fáradtan, kissé már ázva, némi aggodalommal siettünk a másik szállás felé, hogy ott, ugyanezen a településen legyen helyünk. Lett is. Újabb nyitóélmény! 4 francia úr éppen beregisztrált előttünk, kérte a pecsétjét, mi pedig nagyon örültünk, hogy minket is hellyel kínált a házinéni - lesz helyünk a szálláson! A magán üzemeltetésű szálláson roppanó zöld kert fogadott minket, egy régi, hangulatos ház, kis medence ékszerteknősökkel, majd a már modernebb szárnyban az 1-es szobában egy-egy hely két emeletes ágy emeletén. És persze a pecsét, mielőtt oda is mentünk. Késő délután főztünk vacsorát a közös konyhában, nagyon csendes volt a soknemzetiségű csapat és este 9 fele a mi szobánkból már szinte mindenki be is vackolta magát a hálózsákjába. Én még egy kicsit kimentem a konyhába, ahol addigra egy nyüzsgő csapat lett az épp idesodródott zarándokokból. 10kor már tényleg mindenki aludt, reggel 7re kiürült a szoba, pattantak a zsákok mindenki hátára és indult mindenki jobbra, tovább. Egy kicsit nekem is mennem kellett, de csak míg feltűnt a falu vége. Onnanntól Anyu továbbindult, én meg vissza, szembemenve a többi zarándokkal. Vagy 100 zarándokkal találkoztam ezen a kb. 5 kilométeren. Hát nagyon senki nem lehet egyedül itt. 

Ez a kis ízelítő is elég volt már a Camino csodájának átérzéséhez! Ki tudja milyen motiváció miatt, de mennek sokan, ugyanarra. Járják a csodás tájat, kerülnek közel a természethez, önmaguk, önmaguk teljesítőképességének megismeréséhez. Persze, hogy az én bakancslistámon is rajta van!

Azóta is megyek Anyuval együtt, aki remélem tudja ezt :) 8 nap után nagyon szép teljesítménnyel kb. 100-110 megtett kilomérternél jár. ha jól számolom, beleértve a közös 5 km-et is. Az eső sajnos elkíséri, de a néha kibújó napocska vagy legalább az esőszünet mindig új lendületet ad. És mint tudjuk, "a vonuló felhők felett örökké kék az ég". Csak így tovább! Egyszer, mi, akik még itthon vagyunk reméljük szintén követünk majd, hogy megszerezhessük az első, és további sok-sok pecsétet!

Nos az úgy volt, még áprilisban, hogy nagyon szerettem volna már kicsit a szabadban lenni, meg nagyon szeretnék mindig és állandóan valami "kézzelfoghatót" és hasznosat és szépet tenni - vö. egész nap pötyögni a gépen nehezen látható eredménnyel gyakorta -, meg kint is lenni a ragyogó napsütésben, ami persze mostanra fagyos májusi szélbe váltott, mikoris az I love Budapest és/vagy a Szeretlek Magyarország jóvoltából figyelmes lettem a városligeti árvácskaültetésre. Több se kellett az én lokálpatrióta lelkemnek, ment is a telefon a családnak, hogy itt bizony ültetni kell a hétvégén. 

És valóban. Az egyébként Guiness rekordba (akkor még kísérlet) öltöztetett programon csak úgy hemzsegtek a lelkes önkéntes virágültetők és az én kis csapatom végül 8 fősre dagadva kb. 300 árvácskát ültetett :) A legkésőbb csatlakozó résztvevő kemény 1 db árvácskában segédkezett, de a kicsitől a nagyig guggoltunk, ástunk, cipeltünk, másztunk az ágyások közt! Egyszerűen remek volt! Kezdetben négyesével, később tálcákkal hoztuk a virágokat, kezdetben minden színben ott akartuk hagyni a kezünk nyomát, de végül lecövekeltünk a piros palántáknál, úhogy ha a Kertem felől nézzük, akkor kb. 10 óránál mi voltunk azok, akik igyekeztek ugyan szabályos egyenesekben ültetni a virágokat, de be kell valljuk, ez nem mindig sikerült. Sikerült viszont tényleg mindenkit bevonni a munkába és míg az elején nem volt mindenki lelkes minden munkafolyamatért és már alternatív elfoglaltságok is előkerültek, addig a végére a szuper munkamegosztásnak köszönhetően mindenki azt kapta részfeladatként ami Neki leginkább tetszett. Hát így. 

A jól teljesített munka örömére az ebéd is kalákában jött össze, aminél már csak egy jobb megoldás lehetett volna - helyben piknikezni :) Jövőre ez a terv!

Ami azonban még ugyanezt a napot illeti. A család bringás csapata azzal koronázta meg a napot, hogy kiment a Critical Massre. Itt lehet én vagyok az egyetlen "rendszeresen" síró résztvevő, de engem a lelkem mélyéig meghat, ha emberek egy csoportja valamit közösen csinál. És hát sokezren emeltük a bringát! Igazán nagyon lélekemelő pillanat volt! Itt is mondanám, hogy jövőre végigtekerem az egész útvonalat, mert az Andrássy autók nélkül fantasztikus, de ugyanilyen élmény lehetett volna a minden más is. Viszont CM többé nem lesz, így marad nekem a napi 29 km bringa a melóba és haza minden nap :)

Ami pedig a hétvége folytatását illeti. A Fűvészkertben ugyanekkor voltak a Sakura napok, amikor is a cseresznyevirágzást ünnepeljük. Sosem voltam még a Fűvészkertben. Sajnos. Innentől gyakrabban megyek! Igazi oázis a város közepén!

Szóval azoknak, akik rendre számonkérik, hogy hol az új post és azoknak, akik érdeklődnek Korea iránt, és azoknak, akik szeretik a dobokat és azoknak, akik szeretik a humort itt egy remek hír! Június 1-én jön a NANTA a Millenárisba! Jegyeket venni tessék!!! Nem fogják megbánni!

Korábbi élményeim itt. 

Azt is mondhatnám, jegyet venni kötelező :)

Itt.

A "Januári kultúrnapló"ban utaltam arra, hogy még nincs vége a hónapnak és valóban, még a januárba belefért A Padlás 25. éves születésnapján a 800. előadás megtekintése.

A Padlás mese a javából. Hol a nevetéstől csordult könnyem, hol pedig a saját és mindannyiunk nyomorúsága miatti szomorúságtól, hol az emberi alkotás, kitartás, együttműködés csodálatosságától, hol mindettől egyszerre, a lelkem mélyéig meghatva. 

Soha nem jártam még jubileumi bármiféle előadáson, de A Padlás 25/800 után felveszem a listára az ilyen események nyomonkövetését! A mese, mint mondottam csodás és a Vígszínház nagyon kitett magáért a méltó ünnepség megszervezésével is. Az előadás végén megtelt a színpad a szerzőkkel, a valaha volt színészekkel, a jelmeztervezővel, koreográfusokkal, megbontottuk a súgólyukat, megemlékeztünk azokról a fantasztikus színészkollegákról, akik a 800. előadást már nem élhették meg, de megtapsoltuk a világosítókollegát is, aki mind! a 800 előadáson segített minket el és visszarepíteni a színpadról/ra, megtudtunk pár kulisszatitkot, össznépileg énekeltük a kedvenc dalokat és sehogyan sem akartunk megszűnni állva tapsolni!

El tudjátok azt képzelni, hogy valaki 25 éve játszik egy darabot? Csodálatos dolog lehet! Vagy hogy visszahívnak valahova, ahol nyomot hagytál jó néhány évvel később? Azt hiszem másképp keltem fel másnap reggel!

Köszönöm Vígszínház! "Mert kell egy hely, hol emlékünk majd élni fog"

Itt: http://utazom.com/cikk/praga-allatkerti-sortura

Samsara

Vaknyugat

és Nebojsa Zivkovic koncerje az Operában.

Lazításnak egy kis Dumaszínház és Vodku koncert és a hónapnak még nincs is vége! :)

ui: prágai útinapló hamarosan érkezik

Ma ismét megtalált egy kedves olvasó, aki éppen Koreába készül és kérdései nyomán ismét felelevenedett bennem jópár koreai emlék és furcsa.

Pl. az, a talán akkor furcsának konkrétan nem nyilvánított jelenség, hogy mennyire egyforma volt minden település Koreában. Valójában az volt az érdekes, hogy megjelenésben és mentalitásban is azonos volt a közlekedés, az üzletek, a vendéglátóhelyek vagy éppen szanunák, kiállítóterek, megoldási módszerek bármerre is mentünk. Hiányoztak persze a nagyon magas épületek és persze minden kisebb volt a Szöulnál kisebb városokban, de a színek, ízek, hangulatok megdöbbentő hasonlóságot mutattak, így nem nagyon lehet beszámolni tipikus szöuli (budapesti) vagy gyeongju-i (pécsi, egri, balatonalmádi) hangulatról.

Ez a belváros itt pl. bármelyik koreai belváros lehetne. (Suwon)

A címadó, első idézet Wayne Marshall-tól származik, aki az Operakarácsony c. hangverseny karmestere és zongoristájaként mondta a fentieket még karácsony előtt.

A "minden más" kategóriában azért kívánkozik ide ez a bejegyzés, mert remek estét varázsolt nekünk!

Az Operaház hangversenyei közül a farsangiakat nagyon szoktam várni, pláne Dénes István óta, hogy a "komolyzene" mellett egy kicsit "komolytalanabb" zene segítségével élhessem bele magamat igazán a farsangi vígságokba. Karácsony előtt hasonlóra meg kell mondjam nem számítottam, bár, mikor a műsorban láttam felbukkanni Gershwin szerzeményeket is, nagyon felcsillant a szemem. Wayne Marshall pedig a hab volt a tortán.

A harmadikról kezdetben éppencsak egy hibátlanul szabott frakkot és egy fénylő fejbúbot láttunk, de nem sok kellett hozzá, hogy ne csak hallani, látni is akarjuk, hogy mi történik a színpadon. Wayne Marshall egyértelműen felrázta nemcsak a sokszor egykedvű közönséget, de a zenekar arcára is mosolyt csalt, lendületet adott minden vonóhúzásnak, ütésnek vagy fúvásnak! Jómagam olyan élményben sem részesültem eddig, hogy a karmester egyben a zongorista is, így a szokásos emelvény helyett a zongora mögött állva dirigált a zenekarnak majd ült le a billentyűk mellé. Egyébiránt feltűnően takarékos, ámde félreérthetetlen mozdulatokkal vezényelt és a leghatározottabban azt képzelem, hogy az arcizmai minden rezdülése is segíthette a zenekar munkáját, amit persze onnan azért nagyon nem láthattunk. Gershwin Kék rapszódiája kapcsán pedig végképp kicsúcsosodott ez a koncepció és egyetlen, aprócska fejbólintára figyelt a zenekar minden tagja, de még a hallgatóság is! "Wait for nod!", ha utánanézünk a mű keletkezéstörténetének látni fogjuk ennek jelentőségét :) Summa summarum Wayne Marshall nagyon megéredemelten foglalja el a helyet a világ legelismertebb Gershwin előadói közt és egyértelműen megalapozta a karácsonyi hangulatomat!

És noha a kívánságlistámról senki nem akarta kihúzni a gospel koncert jegyeket, 29-én a fürdőbe/szaunába tartva csak nem tudtam megállni, hogy megnézzem vannak-e még jegyek a Golden Voices of Gospel karácsonyi koncertjére. Legnagyobb örömömre sikerült kifognom egy pár jegyet még aznap estére, hogy a New yorki csapat jól megtornáztasson és megénekeltesse, no meg persze meg is sirassa a közönséget!

Ha már így belejöttem, akkor szót kell még ejteni a Budafoki Dohnányi Zenekar filmzene koncertjéről még december elejéről, amit mindenkinek nagyon nagyon jó szívvel ajánlok. Mondanom sem kell, hogy gyermeki ámulattal hallgattam végig az egész koncertet, aggódtam, hogy a Sötét Nagyúr szerzi-e meg a végső győzelmet, együtt futottam a Tűzszekerek sportolóival, pánikoltam a bűvészinas Mickey Mouse-al és izzadtam le a koncert végére a zongorista Tom-mal együtt. Szinte ugyanezt a kisgyermeket hozta ki belőlem a gospel csapat.

Január 6-án Dohnányiék újévi hangversenyére még van jegy! :)

A reggeli induást ismét bearanyozta a néni, aki az esti produkció után még reggelre is tartogatott meglepetéseket, de a reggelivel ennek a kis epizódnak végépp búcsút mondtunk, nekiindulva walesi tájak további kincseinek felfedezésének.

Elsőre White Sands-re néztünk ki, de sajnos a homok, tekintettel a dagályidőszakra éppen kevésbé volt vakító fehér, de itt is megvolt a kutyasétáltatós klasszikus :)

Angle a tipikus walesi minivároska a szokásos csodás rendezettséggel. Körbesétáltuk minden kis zugát a kis "félszigetnek" a város körül, némileg elszörnyedve a kevéssé odaillő, olajfinomító(szerű) megamonstrumon, mely a lehető legatipikusabb tereptárgya volt a valaha volt walest felfedezéseknek.

Fresh Water Eastben azonban helyreállt a világ rendje! Végtelennek tűnt a dimbes-dombos táj, a fű hullámzása az erős szélben pedig elmosta az óceán és a szárazföld határait. A parton furcsa színű kövek - és igen, a kutyasétáltatók vártak minket!

Lilly Pondnak is adtunk egy esélyt ezután, de persze a vízililiomok november közepén már inkább visszabújtak a tó aljára. Így jártuk ám a híddal is, ahol a szárazlábbal átkelésre is tettünk egy egészen értékelhető kísérletet. A tengerparthoz itt egy kis ér mentén jutottunk ki. Ez a látvány volt nekem a túra csúcspontja. Mögöttünk, mellettünk őserdei bujaság, mellettünk a fürge, hűs vízű csermely, előttünk a homoktenger, mögötte a sziklacsúcsok és csak sejted, hogy a tenger is ott vár!

Az estét a cawl (ejtsd: cowl), a helyi konyha leves-remeke zárta, mely némi hús mellett mindenféle (idény)zöldségeket tartalmaz (itt keresem azt, aki meg tudja mondani, mi az a rutagaba).

Dél-walesi kirándulásunk után még egy kicsit Aberystwth-et is megnéztük közelebbről, elsétáltunk a promenád legeslegeslegvégére meg a másikra is. Megtapasztaltuk apróságunkat a természet hatalmas erőinek karjaiban, bekukkantottunk néhány otthonba, majd felkaptattunk az egyetemre, míg másnap aztán jött az újabb 12 óra, ami persze mindezek után meg se kottyant, pláne, hogy közben szereztünk egy remek utitárs-könyvet az egyik charity shopban!

A Dél-walesi túra további útitársa egy fekete KIA Picanto volt. A kis pöttömmel meglehetősen gyorsan összebarátkoztunk, kezdve persze megint azzal, hogy mindketten a másik oldalon próbáltunk beszállni. És hogy melyik a fontosabb pozíció egy fordított közlekedésű országban, az korántsem egyértelmű. Mert ugye a navigátor nem feltétlenül csak azt a szerepet kell betöltse, hogy tervezi az útvonalat és jóidőben szól a kanyarokról, hanem adott esetben arra sem árt néha emlékeztetni a sofőrt, hogy melyik oldalon is kellene haladni. Az ön- és közveszélyességi határt nem sikerült átlépni, fogalmazzunk inkább úgy, hogy hosszan elnyújtott nagy íves kanyarokról volt szó mindössze. Számszerint két alkalommal.

Általában nem is ez volt a legnagyobb kihívás. Inkább az, hogy egészen szűk kis utcákon és egészen szűk kis utakon kell kocsikázni. Skóciával ellentétben Walesben a legelőket nem kis kőkerítések, hanem sövények választják el egymástól és az úttól is, az utak pedig mintha bele lennének vájva a tájba, mindkét oldalon fű és sövényfallal szegélyezve. Betetőzendő az emiatt amúgy is remek látási viszonyokat a táj állandó jelleggel dimbesdombos. Plusz szórványosak a kiállások – ti. a nemfőutak garantáltan nem szélesebbek 1,25 autónál, így időnként van egy kitérő-öböl, ahol el lehet húzódni a másik elől (vagy persze mindig ott a sövény is...). Ezen viszonyok közt a helyiek egyébként nem váltanak vissza, uhogy viszonylag könnyű kitűnni anélkül is, hogy ordítana az autódról, hogy bérelt. Első nap mindenképp. Másnapra megbátorodik az ember és úgy egy hét után szerintem már nagyon bátor lenne. De addig nem maradtam sajnos.

St. Dogmaelsben ért minket az első pihenő, pihepuha kacsák, libák mellett. Harapni lehetett a csendet és a jó levegőt! A templomkertben találtunk egy családi sírboltot, melyben a többi mellett(!) két 1 napos gyermeket és egy kilenc hónaposat is eltemettek. Minden gyermekét túlélte a két szülő… Poppit Sandsben szintén elállt a szavunk. Itt már csak nyomokban látszott a civilizáció jelenléte, annál élesebben viszont az a zöld, amihez éppen ez a páratartalom kell és az a kék, amilyet biztosan nem lehet festeni. A táj egész egyszerűen mindenütt gyönyörű. Legszívesebben csak állnál szájtátva gyönyörködve, ha nem hinnéd, hogy még ennél is lehet szebb! És lehet. Az első adandó alkalommal megálltunk egy sétával egybekötött uzsonnára. Spontán megtaláltuk Newportot és a filmbéli mesejelenetek valós megfelelőjét: a tengerparton kutyát sétáltató párt, napsütésben, kézenfogva, hatalmas gumicsizmákban gázolva a tengerparton, miközben a kutyák egymást kergetve játszottak a partot nyaldosó hullámokkal. St. David’s gyönyörű katedrálisa jött ezután, melyben – ha valaha is kétségünk lett volna – megtudtuk milyen fontos is a karvezető. A 40-60as, nyilván rutinos kórustagok valahogyan nem akartak sehogyan sem összeállni egy fülgyönyörködtető szólammá - még. St. Non aprócska kápolnája közvetlen a sziklás tengerparton magányosságával és egyszerűségével ejti rabul a látogatót, a lemenő nap fénye pedig igazán bearanyozza a hangulatot. A meséből a valóságba a november közepi hűs szél és a helyenként sárdagonyába csúszó ösvény vezeti csak vissza a kirándulókat, de ettől még a Pembrokeshire Coastal National Park továbbra is megérdemelten került be a Lonely 2012-es World’s Best Region listájába!

A szállásválasztásunkban is igyekeztünk a hely szellemének teljesen megfelelő helyszínt választani. Kilométeres körzetben nem volt még egy ház, birkalegelők közt szunyókáltunk, sártengeren küzdöttük át az autót és magunkat, számoltuk a csillagokat, hallgattuk a csöndet és élveztük egy hibátlan és igényes youth hostel vendégszeretetét. A nagyvilágra csak a szobatársunk emlékeztetett bennünket, aki egy nagy bőröndből kirángatott hajszárítóval, sütővassal és rengeteg csillogó ruhadarabbal varázsolta magát szalonképesre az esti kiruccanásra, ahonnan hazatérve még hangosan dudorászott is – nem éppen a kedvünkért. Amennyire nem illett a jelenet az aktuális jelenünkbe, annyira illett a középkorú, zakkant angol nőszemélyekkel kapcsolatos összes sztereotip elképzelésünkbe, így aztán igyekeztünk ennek is inkább a helyi ízét élvezni. Vacsorára mi is visszatértünk St. David’sbe a dugig tömött, élőzenés The Bishop’s-ba, ahol először próbáltam milyen a véreshurka (black pudding) hallal és rákkal és a helyzet az, hogy remek! Mellékesen minden korábbi vendéget megszégyenítő magasságú Jenga-tornyot pakoltunk az asztal közepére :)

Ennyire van Budapesttől gyalog Pákozd, autóval Brüsszel és repülővel Peking. És ennyire van Budapesttől Aberystwyth is – kocsival, repülővel, vonattal és vonattal. Az összehasonlítással nem akartam persze ötleteket adni a barátosnémnak, hogy hova költözhetne még messzebb esetleg, mert a térkép alapján persze nincs is olyan messze, meg hát ha időben nem is, költségben biztosan hatékonyabb a látogatás, ha csak Wales-ig kell elmenni.

Ugyanis a kimondhatatlan nevű település Wales egyik legmeghatározóbb városa nem utolsósorban egyetemének köszönhetően. A kisváros lélekszáma ennek megfelelően eléggé hektikusan ingadozik a diákság ki/beáramlása nyomán, hiszen a kb. 20.000res lélekszám már 8.000 diákkal is számol! Nos, valahol itt meg is akadnak az Aberystwyth-el kapcsolatos ismereteim, mert a walesi kirándulásoknak ő mindig csak a bázisa és nem a végcélja volt. Egyébiránt meg szinte pont az ország közepén fekszik, éppen ideálisan mind az északi, mind a Dél-walesi túrához! (Jójó, tudjuk még az is, hogy tengerparti fekvésű, elképesztően hosszú és nagyon szép a promenádja, van kis vármaradványa is. A dombtetőn van az egyetem és a promenádot záró zordnak tűnő szikla igazából csodálatos kirándulóhely!) Legfőképpen persze nem ezekért „járok” Walesbe, bár hamarosan látni fogjuk, hogy éppen önmagában is megérné a hosszas utazást, hanem a társaság miatt. Utóbbiról mégis kevesebb szó fog esni ezen a fórumon. Maradjunk annyiban, hogy az összes nap összes csodája mellé társult még egy kiváló útitárs és sok remek beszélgetés! Hát így tessék olvasni a beszámolót.

A gyatra címválasztás azért nem csak annak tudható be, hogy szegényes a fantáziám, hanem, mint mindjárt olvashatjátok, valóban a kelleténél több "utolsó napja" volt ennek a túrának.

Történt ugyanis, hogy már azt tervezgettük mit csinálunk majd a szabad délutánunkon Belgrádban a vonat indulásáig, mikor a határhoz érve Anyu ment előre az útlevélellenőrzésre. Majd jöttem én és maradtam a határ "dubai" oldalán. A furcsa utiokmányom hosszas nézegetése után ugyanis kisütötték, hogy ezzel én nem léphetek be harmadik országba, csak egyenesen Magyarországra.

Alapvetően kevéssé vagyok hisztis, de azért ezen a ponton konkrétan majdnem eltört a mécses...(igazából egy picit el is tört...) mert én aztán tényleg mindent megtettem. Tudta minden bevont követség/konzulátus/miegymás, hogy mi a hazatérési útvonalam, az okmány átvételekor visszakérdeztem, hogy ugye akkor ez arra jó hogy... a hölgy persze nem volt túl magabiztos, ami biztosan szemet kellett volna szúrjon, dehát ha mondta, mondta... (persze megint jött a nekem kellett volna okosabbnak lennem és megkérdezni, hogy ez egy ETD-e, mert az éppen nem volt ráírva, meg miért olcsóbb, mint amit a német konzul jelzett stb..) meg aztán vissza is vittem a magyar tiszteletbelire és ott is mondták, hogy ok.... Szóval igazából minden gyötrelmem mellett igyekeztem annak örülni, hogy legalább már Belgrádban vagyok.

Nem sokáig örülhettem persze ennek sem, mert rögtön kitalálták, hogy vissza kell mennem Dubai-ba. Mondtam, hogy arról szó nem lehet. Erre kitalálták, hogy a légitársaság hibája az egész, így nekik kell megoldani, hogy hazajussak, akárhánymillió átszállással. Ez is gyanús volt. A gépen meg ami hozott, oly kevesen voltunk, hogy gyorsan visszament, így aztán egy pár órára mindenképp kiesett a "dubajozási" :) opció. Aztán jött mindenféle egyéb kalamajka, újabb követség szállt be a buliba.. mi meg a lehető legnagyobb higgadsággal - masszívan tartva a végül kb 50.000res telefonszámla felé - igyekeztük intézni az ügyemet továbbra is.

A vége az lett, hogy közöltem, hogy köszönöm mindenkinek a segítséget, de majd én megoldom. Telefon haza, hozzátok a személyimet a reptérre. Belgrádba. Mert Szerbiába be lehet lépni személyivel. Azt, hogy hogy jut be a belső oldalra a személyi pedig leginkább úgy képzeltem el, mint a "filmek"ben, majd átdobják a határon :) Ugyanis kiderült, hogy a hazajutásomon csak én dolgozom, mások inkább azon dolgoztak, hogy Szerbiába be tudjak lépni... és még én voltam lebaltázva, hogy nem értem meg, hogy értem dolgoznak....Jah... ott vagyok egy idegen országban az adott ország hatóságai által érvénytelennek tekintett okmányokkal. (Azért a vonal másik végén is lehetett némi kétely a javasolt megoldással kapcsolatban, hiszen a végső álláspont az volt, hogyha át is juttatnak a dubai-szerb határon, akkor is hozzassam le a magyar-szerb határ szerb oldalára a személyimet és onnan szálljak vissza a személyimmel a vonatra :) Teeeesssééék???!!! (Végül egyébként nem is tudtak volna bejuttatni, szerintem még napokig...)

Summa summarum, a vége az lett, hogy a személyim eljött értem. A futár személyazonosságát agyonra ellenőrizték, majd hála az égnek villámgyorsan a látóterembe került az okmány, amivel beengedtek. És ekkor - ismét, de immár végre a megkönnyebbüléstől nedves szemmel lehetett kétségbeesni, ugyanis - kitalálták, hogy mostmeg Anyu nem jöhet be, mert ő már bent van! Ugyanis, mint említettem, Anyu ment előre az ellenőrzésre és az ő útlevele le volt pecsételve - de bent maradt velem a váróban. Azért ez már látszott, hogy inkább komikus, így mintegy 2 perc alatt kapott is érvénytelenítő, majd új pecsétet (a következő napra....), de az a két perc már tényleg elviselhetetlenül hosszú volt.

Sírás-rívás, nyakbaborulás, holdfáradt autózás következett - ráadásul még váltani sem tudtam, hiszen a jogsimnak is lába kélt... - és igazán nagy sírás-rívás a magyar határ átlépésekor, ahol nem volt semmi vizsgálat, tortúra :)

Az elveszett/megkerült dolgaim azóta sincsenek nálam, de valahol még reménykedek, hogy egyszer hazatalálnak...

Mi mindenesetre itthon vagyunk, azóta újra a nyakunkba vettük a világot és talán még azt is megírjuk hamarosan, hogy most merre jártunk :)

Az utolsó nap reggelén ismét ügyintézésre adtuk a fejünket. Egy szinte random busszal elindultunk a követség felé, de elég komolyan mellélőttünk. Az irány még jó lett volna, de a szomszédos városrésznek nagyon a túlsarkára keveredtünk. Bízva abban, hogy a németeknél minden rendben lesz viszont, nem szálltunk fel a buszra Észak felé a végeláthatatlan Galle Roadon, hanem elsétáltunk. A séta persze rendre hosszabb lett, mint amire számítottunk, viszont bekukkantottunk egy rakás helyre, ahova addig nem néztünk be. Például megnéztünk jópár kelmekirakatot, ettünk ismét egy nagyonhelyihelyen, benéztünk egy sokventillátoros katolikus templomba és egy hindu templomba is, néztük, hogyan készül a milliónyi kis virágból az a rengeteg áldozati virágfűzér vagy megcsodáltuk a pingvin alakú lottózóbódét!

A követségen aztán míg várakoztunk megnéztünk kb. fél órát a Mrs. Doubtfire-ből, ami így aztán nekünk elég sajátos módón kapcsolódik Sri Lankához. Miután meglettek a papírjaim nehezünkre is esett elindulni, hiszen a film kellemesen kikapcsolt és megnevettetett minket az előző napok hányattatásai után, meg hát végre - mivel rá is kérdeztem - bizakodhattunk, hogy egy olyan papír van a kezemben, amivel haza is tudok jutni.

Végtére is, szintén gyalog, a Nemzeti Múzeum felé vettük az irányt, ami egy egészen csodás, vakító fehér épület a város kellős közepén. A gyűjtemény közepesen impozáns, de a trónszék terme önmagában is megéri a látogatást. A legnagyobb dolog azonban mégis az volt, hogy Farzan barátom az utolsó teremben járva telefonált, hogy meglettek a cuccaim. A pénz nem, de minden más elvileg igen. Hát nem bírt nyugalomban eltelni az utolsó fél nap se :)

Rohantunk egy internet cafe-ba, hogy leellenőrizzem a leveleimet, mert a megtaláló Farzannal nem volt hajlandó egyezkedni, csak velem. Innentől aztán mindenféle bonyodalom jött.

A levelet megtaláltam, visszaírtam, kértem az embert, hogy intézze el Farzannal, aki régi jó barátom. Erre kitalálta, hogy az nem lesz jó, mert ő nem bízik meg egy muzulmánban. Atyaég, gondoltam, mi jöhet még. Agyaltam, hogy akkor vonjuk be a hamarosan erre járó ismerősöket, de az se tűnt jó ötletnek. Végül arra próbáltam rábeszélni a delikvenst, hogy adja oda a rendőrségnek, az meg majd eljutattja a követségre - bízva abban, hogy onnan majd hazajut a motyó. Mivel a rendőrséget emberünk nem akarta bevonni, maradt az, hogy akkor küldje asap közvetlen a követségre a cuccot. Hej. Itt azt hittem minden OK lesz, de aztán erősködés kezdődött, hogy még ma idehozzák Kandyből a csomagot vagy menjek én el érte. És ugyan lett volna még 2*4, sőt 2*6 órám is az utazgatásra, de sem a gépem lekésését nem akartam megkockáztatni, se nagyobb kalamajkába nem akartam kerülni. Se pénzt nem tudtam felajánlani, amit közöltem is. Végtére az utolsó chicken curry után visszamentünk bepakolni a követségre, ahol beszámoltunk a fejelményekről és azzal váltunk el, hogy vagy elhozza nekem a dolgaim személyesen a konzul, aki hamarosan úgyis idelátogat vagy elküldik postán.

A busz fele menet szinte szó szerint könnyes búcsút vettünk az ismerős biztonsági őröktől, zöldségesektől és sok sok 'jó utat' mellett elindultunk haza.

Már a reptéri buszon zötyögtünk, mikor ismét telefonált a megtaláló, hogy ő márpedig útban van Colombo felé! Natessék. Mondtam vegye az irányt a reptér fele, mert erről a buszról én már le nem szállok! A reptéren vártam, hogy érkezzen, mire egy hölgy és egy ausztrál számról hívó Sri lanka-i úr is felhívott, hogy mi legyen, mert a csomagom a megtalálónál van, de ők jobban beszélnek angolul. Mondtam megint, hogy hozzák, átveszem. De 1,5 órára van, menjek el érte. Jah, sötétben, egyszem nőként 6 órával az indulás előtt. Jó, akkor fizessek kb. 10.000HUFot a taxira. Mondtam jó - az ár nem is tűnt soknak, pláne, hogy későn este gyakorlatilag nincs tömegközlekedés. Aztán kitalálták, hogy nem jönnek be a reptérre, mert ott vannak rendőrök. Mondtam kimegyek, de mégse jöttek. Hoztak is ajándékot meg nem is....

Aludtunk egy sort, az amúgy remek kis reptéren, ahol szintén minden normál árban volt - konkrétan volt pl. ABC is -, majd jött a becsekkolás. Mérhetetlen hosszúak voltak a percek, míg a csomagom bement... aztán míg a határőr elfogadta a német papíromat, Ungarish nemzetiséggel.... Lenyűgöztem, hogy fejből tudom az előző útlevélszámomat :) De végül sikerült magunk mögött hagyni Sri Lankát.

Kurta furcsa érzés volt, meg kell hagyni. A bonyodalmak nyomán fura mód éppen nagyon otthonéreztük magunkat, mintha nem is egy nyaralás lenne. Másfelől egyenesbe jöttünk papírilag, anyagilag, és hát nem olyan rossz ám szabadságon lenni :) Ugyanakkor meg az "otthon, édes otthon" egyre vonzóbbá kezdett válni, jó volt tudni, hogy otthon az ember tudja mi hogy működik, mivel mi a teendő stb.

Dubai-ig az út viszonylag eseménytelen volt, ott egy rapid átszállás során éppen csak egy saláta gyors bedobására volt idő - a háttérben meg láttunk pár percet az Olimpiából -, és újabb A380-as tobzódás után felszálltunk Belgrád felé!

Az utolsó, utazó napunk Balapitiyában már felette kényelmesen telt. Minthogy másnap a követségen volt jelenésünk, este vissza kellett érnünk Colomboba, de már betéve tudtuk az utat, így lehetett kényelmesen kelni, indulni, csinálni, amit éppen jólesik.

Első nekifutásra éppen az eső esett jól, így üldögéltünk kb. fél órát Balapitiya vasútállomáson. Volt olyan terv is, hogy vonattal megyünk vissza, az élmény kedvéért, de végül nem így alakult a dolog és a várakozás során sem láttunk vonatot, ellenben egy gyönyörűen karbantartott, virágokkal beültetett komplexumban múlattuk az időt :) Közben ébredezett a helyi élet is, tuk-tukok, biciklisek, gyalogosok az úton, az ösvényeken és a vonatsíneken közlekedtek. Láthatóan teljesen a normál mederben folyt az élet. Balapitiyában éppen az volt a remek, hogy annyira turistamentes, hogy tényleg érintetlen :) Nekiindultunk megkeresni a még Galle-ban emlegetett papot, de minthogy itt is ott is megálltunk, vagy háromszor találkoztunk a faluban a háziasszonyunkkal, aki éppen bevásárolt - aznap éppen a férje volt a teknősökkel. Kicsi a világ, és hát, mint látható, kezdtünk valóban nagyon otthon lenni Sri Lankán. Épp a szemetet is vitték el, szóval tényleg besímultunk az álmoskás vasárnap reggelbe :)

Aztán kiderült, hogy mégiscsak van itt is turistacsalogatás. A hídhoz érve ugyanis lelkesen ajánlottak nekünk egy hajós szafari túrát, rém kedvező áron. Persze miután leütöttük az utat (kb. 2 óra hajóút, fejenként tán egy ezresért?), megkaptuk a legeslegjobb idegenvezetőt is :) A lagúna gyönyörű volt! Bújkáltunk össze-vissza a mangrove-erdőben! Aztán persze jött a kismajmos fiú, a kötelezően megtekintendő templom, a fahéjkészítő bácsi, a móka-halmasszázs meg még az üdítős is :), akiknek persze mind kellett adni fix vagy kevésbé fix összeget. Klasszikus turistacsapda! Na nem mintha bántuk volna! A fahéjról sejtelmem se volt, hogy készül. Bambuszba vésett buddhista iratokat se láttunk addig és a haltartásban találtuk a legpirosabb szájú bácsit (lásd bétel-rágás), a majmóca meg szerencsére nem harapta meg Anyukát. De főleg és legfőképp, láttunk a vízben és a mangrovék közt óriás vízihüllőket meg majmokat is!

A templomhoz érve megtaláltuk a gyakran emlegetett Atyát, aki ugyan azonnal nem vezetett el minket az "örökbefogadott" gyerekhez, de ígérte, hogy utánanéz neki illetve ott is hagytuk az ajándékát - leg"rosszabb" esetben az iskolások számára. Az Atya eztán nemcsak, hogy megáldoztatott minket, de talán a valaha hallott legszebb áldást is mondta ránk - a szerencsés úttól, a lopott tárgyak megkerüléséig, a türelmünkig, jószándékunkig mindent beleszőve. Csak elérzékenyülni lehetett!

Innen még elmentünk Ambalangodába, megnézni a híres Sri lankai maszkokat a legősibb készítő családnál, ahol egy maszkmúzeumban a maszkok különböző változatait is megtekintettük - gyógyító, ceremoniális, drámamaszkok -, majd a hatalmas színkavalkáddal a szemünkben az első buszt le is intettük vissza a város felé.

Sri Lanka partjat több veszélyeztetett teknősfaj is látogatja tojásrakásra. És ahogy az sok helyen lenni szokott, sajnos itt is jellemző a tojások kiásása közvetlenül azok lerakása után, majd eladása, többnyire étkezési céllal, abban a hitben, hogy a teknőstojás gyógyhatású, védelmet biztosít a fogyasztója számára. Noha ennek a „hitnek” semmilyen tudományos bizonyítása nincs, a teknősök veszélyeztetettsége pedig egyre ismertebbé válik, mégis rendületlenül megy a tojásfészkek kifosztása… Viszont szerencsére a teknősök mentése is nagy erőkkel folyik! Kosgoda környékén számos ún. teknős-keltető üzemel a következő technikával. A teknősfarmok szintén felvásárolják a tojásokat, valamivel magasabb áron, mint ahogy a piacokon eladható lenne, majd védett, ideális körülmények között gondoskodnak a kikeltetésükről. A teknősök jellemzően hajnalban bújnak ki a tojásokból és a keltető munkatársai által gyorsan összegyűjtésre is kerülnek, átmenetileg elhelyezésre kerülve még szintén egy védett medencében. Nem tartják ám itt sokáig őket! Ugyanaznap este sprintelhetnek is a tengerbe, miután a ragadozó madarak és egyéb tengeri ellenségeik már kevéssé találják meg őket. Minden erőfeszítés ellenére azonban sajnos 100 kikelt kisteknősből átlagosan így is mindössze 1 éli meg a felnőttkort…

Mi Kosgoda mellett egy helyiek által üzemeltetett, aprócska keltetőt látogattunk meg, ahol éppen a tulaj mesélt nekünk a fentiekről. Több kisteknőst is a kezünkbe foghattunk, sőt, el is engedhettünk 10 darabot. Pontosan megosztoztunk rajta, így Anyu is, én is 5-5 teknőst engedtünk vissza! Fantasztikus élmény volt! Csak úgy tipliztek a víz felé! Pont úgy, mint Sammy kalandjaiban! Persze kívántunk nekik jó utat, kaptak kis auraburkot maguk mellé és teljességgel meg vagyunk róla győződve, hogy a mi teknőseink túlélési aránya legalább 80%os lesz J Bízunk benne, hogy ez valóban így lesz és még mindig boldogan úszkálnak a nagy kékben!

Minthogy éppen zárásra érkeztünk, kértünk ajánlást a hölgytől, hogy merre lakjunk. Némi kétségbeeséssel vette tudomásul, hogy valóban nem foglaltunk szállást és majd lesz valami. Lett is volna amúgy viszonylag könnyen azt képzelem, mert ez a Colombo-Galle, illetve onnan még délebbi partszakasz a turisták kedvelt úti célja, így számos szálláslehetőség adódik, de végül nem ez lett a megoldás, hanem befogadtak minket egy éjszakára! Persze megegyeztünk az árban, de akkor is nagyon örültünk, hogy egy újabb „original” Sri lankai élményben lesz részünk. El voltunk persze készülve mindenre ismerve a helyi viszonyokat ekkor már nagyjából, csak éppen arra nem, hogy gyakorlatilag rózsadombi körülmények közé megyünk. Az első látásra jegyszedő néninek tűnő hölgyről kiderült, hogy a helyi, de szinte még hazai viszonyok közt is felette jólszituált, egy hatalmas „palotában” lakik a férjével és két gyermekével és a szolgálóval!

A teknősfarmtól busszal jöttünk vele Balapitiyaba, ahol laktak, itt bevásárolt nekünk vacsorára, így érkezés után kaptuk is a friss dinnyeturmixot, míg a férjével rájöttünk, hogy mindketten erősen kötődünk Szöulhoz, ahol mindketten tanultunk!

Részletesen megtudtuk aztán a sorsukat, kezdve egy korábbi szolgálólány által elkövetett nagy értékű lopástól, a cunami túléléséig, az újrakezdésig, a teknősfarm iránti elkötelezettségig. Érződött a büszkeség, de volt is mire! A hadseregre méretezett vacsora után így aztán jó sokat beszélgettünk, megint egészen otthon érezve magunkat a világ végén J

Reggel aztán nem hagytak minket fizetni – lévén mi is megosztottuk velük a saját sztorinkat. Ugyan a felajánlás nagyon jól esett, mégis úgy gondoltam jobb lenne, ha hagynák kiegyenlíteni a számlát, de abban maradtunk, hogy ha tudom, támogassam majd inkább a teknősprojektet! Kezdetnek azzal, hogy mindenkinek ajánlom meglátogatásra a Kosgoda Turtle Hatchery-t, ahol sokmindent megtudhat a teknősökről, hiszen a létesítmény oktatási célokat is szolgál, így 1-1 kifejlett példánnyal is találkozhatunk, sőt! A valamilyen oknál fogva sérült teknősöket is kezelik, láttunk például egy, még fiatal teknőst, akinek páncélfejlődési problémája volt! Reméljük ő is jobban van azóta!

A szombat-vasárnapot sikerült visszamentenünk az eredeti terveknek!

Szombat reggel bementünk a belvárosba, hogy a 02-es buszra szállva elmenjünk Galle-ba, majd onnan még erre-arra. A buszt már egészen helyi módon ütöttük le. Leszálltunk a helyiről még a végállomás előtti lassítóban az út közepén, és mikor már épp másztunk volna be a korláton a "védett" helyre a nyüzsgő bazárba, visszafordultunk és ugyanott az út közepén felpattantunk a 02-re :) Normál busz volt ugyan, így nem jutottunk fel Sri Lanka egyetlen autópályájára, de tulajdonképpen nem siettünk nagyon.

A Galle fele vezető út Colombo tengerparti sétánya mellett vezet, ami egy szellős, tágas, hatalmas, de szintén őrületesen meleg és famentes park, ahol éppencsak lézengtek a népek. Innentől viszont szinte az egész út Galle fele lakott területen át vezet, szinte tökéletesen egybeérnek a települések. Hogy hol vagy, azt mégis viszonylag könnyen lehet tudni, ugyanis valamennyi üzlet reklámtábláján a címe is szerepel. Ezen az úton pl minden üzlet címe tartalmazta, hogy Galle Road, ugyanis Sri Lanka leghosszabb utcája Colombo városközponttól Galle-ig vezet, így aztán mindenütt Galle Roadnak hívják. Kb. 110 km hosszú :)

Galle-ban egy felette kellemes sétát tettünk az Óvárosban. A régi holland kikötővárosnak ez a része könnyen válhat valamennyi európai turista kedvencévé, hiszen számos galéria, múzeum, kiváló étterem sorakozik a csöppnyi, koloniális házak közt és egészen európai hangulatot áraszt. Az egész Óváros felette picike, kb. 4*4 utca, mégis, órákat, napokat is el lehetne tölteni itt.

Mi az időnk jelentős részét abban a templomban töltöttük, ami anno a cunami idején a Caritas főhadiszállása volt. Az apácák végtelen kedvesek voltak. Egy tea mellett igyekeztek segíteni nekünk az örökbefogadott kisfiú megtalálásában is. Innen a Church Streetre mentünk, ami az Dutch Reformed Churhről, egy régi holland templomról nevezetes, de még egy jópár másik, gyönyörű templomot is felvonultat. Az utcákon aztán lehet mindenütt lesni a holland emlékeket a kakastól a Kelet-indiai Társaság címerén át minden apró kis mozzanatban.

További fontos jellegzetesség még a hibátlan állapotban megőrzött fal a város mentén, melynek számos pontjáról remek kilátás nyílik mind az óceánra, mind a városra - sőt, az utolsó szárazföldként az Antarktisz felé is! A helyieknek itt van egy "remek" pénzgyűjtő attrakciója. Az ifjuság ugyanis jópénzért a sziklák közé veti magát. Ők túlélik, sok vagény turista már odalett... Mi persze nem akartuk ezt az iparágat tovább finanszírozni...

Itt, a félsziget csúcsán áll továbbá egy csodás világítótorony is, ami talán az egész Sri Lanka túra legfotózottabb eleme lett.

A belváros szívében Mama tetőteraszán megkóstoltuk Mama híres curryjét, ami nemcsak nagyon látványos, de felette finom is volt, noha Anyunak Farzan nejének curryje jött be legjobban, sőt talán nekem is... És gyönyörködtünk a tetőcserepekben meg a kilátótoronyban és a csíkos mókusokban :)

Útban a teknősfarm felé még megálltunk a mostani Caritas székháznál, de szombat lévén nem nagyon találtunk ott senkit, meg zavarni sem akarunk, hiszen éppen gyászmise volt.

Erre a napra még teknősök és újabb "kalandok" is jutottak :)

Reggel a Fog templom után ellátogattunk még a rendőrségre, hogy beszerezzük a jegyzőkönyvet immáron nyomtatott formában, majd az ismert buszpályaudvarról szinte azonnal indultunk is Colombo felé. A táv nem túl nagy, de itt is sok órát írtak a menetidőre, de jó okunk volt reménykedni, hogy itt a menetidő növekedése nem az utak számlájára, hanem a Colombo dugóra írható. Így is lett. A rekkenő hőségben szmogban állni, nem túl üdítő dolog, bár a buszpályaudvari nyüzsgést jó szívvel ajánlom tapasztalatszerzésre.

Hipp-hopp megtaláltuk a helyi buszjáratot is, ami amúgy nem tűnik annyira triviálisnak vagy 200 busz között, amiknek csak nagyvonalúan kijelölt megállója van, de itt is kiabálnak a sofőrök és gyűjtik az utasokat. Itt is sejthető volt már, ami később viszonylag világossá vált, hogy a busz száma inkább csak irányt jelöl, nem a pontos útvonalat, vagy uticélt, mintha a 2-es busz Győrbe is meg Mosonmagyaróvárra is menne. Szóval busz számot és végállomást is kell nézni.

A Colombo 5, Narahenpita, Nawala Road 104, mint a tiszteletbeli magyar konzulátus címe egy jóidőre beégette magát az emlékezetembe... A minden rosszban van valami jó elv itt is működött... Én voltam ugyanis az első magyar, aki útlevélért folyamodott itt, ha minden igaz, és járt is elég rosszul ahhoz, hogy anyagilag se érezze magát biztonságban. Kitöltöttem egy rakás papírt, mondtam, hogy kedden hajnalban megyünk haza, vagyis legkésőbb hétfőn papírom kell legyen, ittunk egy pohár vizet, rájöttünk, hogy vannak közös ismerőseink a konzullal és közös szakmai érdeklődésünk is, ami miatt a következő napokban még egy kicsit dolgoztunk is együtt :) aztán rátértünk arra, hogy mi is lesz velünk. Nos kiderült, hogy - és ez nem alapszolgáltatása még a követségeknek sem - van két apartmanja az úrnak, aki egyébként egy Sri lanka-i üzletember ugyanabban a házban, ahol a konzulátusi feladatokat is az irodájából látta el, amit használhatunk kedvünkre a túra hátralevő részében. Ekkor még azon is ment a gondolkodás, hogy kapunk-e tőle vagy más úton valamiféle gyorssegélyt, de másnap kiderült, hogy ilyen csak akkor van, ha minden más pénzküldési lehetőség kimerült. Így aztán elfoglaltuk a lakásunkat konkrétan :) és míg az úr megmutatta nekem a környéken a halmasszázst és a bevásárlási lehetőségeket, Anyuka a bútorszállítókkal küzdött, akik épp berendezték a szobánkat. Elképesztő dolgok történtek :)

Reggel izgatottan vártuk az indiai magyar nagykövetségtől a híreket, amik alapján megtudtam, hogy miután itthonról igazolják a személyazonosságomat, a német követségen kell kiállítattnom magamnak egy ETD-t, emergency travel documentet. Sajnos mire a követségre értünk, már zárva voltak, de a helyi konzul felvette az adataimat és hétfőn kellett újra visszamennem - nem kicsit aggódva, hogy akkor biztosan meglegyen minden és persze kissé bosszankodva, hogy nem ment minden aznap (ami azért már a 3. nap volt ügyintézéssel), mert így csak 2 napot tudtunk "visszanyerni" az eredeti útnak. Kiderült ugyanis, hogy az okmányért fizetnem kell, nem is olyan kevest, pláne, ha nincs nálad pénz. így a 20.000HUFra ránézve, amiből 8 az okmányra kellett, úgy döntöttünk mégis kell pénz, ami hála a Western Union szolgáltatásának (és az itthoni azonnali támogatásnak - Köszi Balázs!) hamarosan meg is jött (utólag alig használtunk el belőle 1-2ezer forintot :)).

Ebben a két napban persze még100szor átgondoltam az egész lopás-kérdést és megdöbbenéssel vettem észre, hogy kb. 36 óra után jött először az a gondolat, hogy nem én voltam a hibás! Ok, hogy mindig lehet az ember még figyelmesebb, de hát az ég áldjon meg mindenkit, mégse én loptam! És persze érdekes módon valahogy mindenkit fel kellett erről világosítani.. És igen... légy résen ugyebár. Hogy miért történt ez így azt talán majd egyszer megtudom, mindenesetre azt tudni kell, hogy biztos nem csak a véletlen műve, hogy 51 előző országban nem történt ilyesmi. Mindig másutt van a pénz meg a "dugipénz", az útlevél és az anyagiak, a kártya és a cash, sőt, ezen a túrán is egészen a lopás napjáig külön volt tartva a cash.. hogy miért tettem át aznap reggel mégis egy zsebbe... hej,hej, késő bánat mostmár sajnos. Néhány napig tartott még itt a csalódottság, ami miatt betegesen figyeltünk mindenre, ölelgettük a táskát, zártuk, tettünk ki belőle igazán-igazán mindent, amit lehetett, de rémes volt ám így élni. Azóta vissza is álltam arra, hogy 1 ember hibája miatt nem haragudhatok a világra, nem változtatom meg az életem miatta, bár örülnék, ha minden tolvaj tudná, mekkora galibát, fájdalmat tud okozni a meglopottnak - az anyagi, időbeli veszteségeken túl is. Szóval ugyanúgy, mint eddig, figyelek a cuccaimra, ahogy eddig se, eztán se szállok le hátamom a hátizsákkal semmiféle közlekedési eszközről se, mert ezt elég volt egyszer kipróbálni :)

A Nawala Road-ot végigsétáltuk párszor, láttuk a keresztutcában, szintén, mint a filmekben, közvetlen a vonat mellett lévő népes házakat, megismerekedtünk a zöldségesekkel, akik a végén már nagyon sajnálták a távozásunkat. 5 nap alatt mondhatom, hogy otthon lettünk Colomboban, noha, ha választhatnék a tömeg, szmog, hőség és általában a kevéssé izgalmas város miatt nem szívesen élnék ott ennél hosszabban.

Az utcákon már nagy volt a tömeg. Találkoztam egy párral megint, akivel a rendőrség előtt is – őket is ugyanaz a szállás tette máshova lakni, mint minket. Kicsi a világ :) A járdán mindenütt ültek a helyiek, komplett
családokkal a hónapostól a 100évesekig, végtelen türelemmel. A fizetős helyek, főleg külföldieknek, lassan, de szintén teltek. Kerestük az útvonalat, igyekeztünk jó helyet találni. A földön leülni esélytelen volt, a fizetett
helyekért korábban sok okból, most pénzszűkében nem fizettünk, csak meneteltünk és igyekeztünk ráhangolódni a fesztiválra. Végül egy kereszteződésnél mentünk be a tömeg mögé, viszonylag mélyen az utcába. Úgy éreztem, innen semmit se látunk majd, ha feláll a tömeg, de nem látszott jobb hely sehol. Leültünk a lépcsőre és a helyiek kedvességének hála, kekszet falatoztunk és végtelennek tűnő ideig várakoztunk. A tömegben lassan már mindenki kínlódott, de fegyelmezett maradt. Eltelt vagy 2 óra, mire megindult a menet. A tömeg felállt, majd a rendezők szólítására leült! És úgy is maradt! Ekkora fegyelmezettséget talán még soha nem láttam! Aztán jöttek az első  mutatványosok, az első kivilágított, felcicomázott elefántok és az egész sosem akart véget érni.
Közben felmásztam, majd lemásztam egy villanydobozról, mellettem lógott az áram a falból. A helyiek nagy elismeréssel nézték a szerintük is veszélyes mutatványt, majd a rendőrök eligazítottak, hogy ez tényleg veszélyes – másszunk le mindketten egy helyi sráccal :) Innen azonban felfedeztem, hogy a hátsó utcában zajlanak az előkészületek és ott látványosabb a dolog, mivel közelebb lehet férkőzni, de csak a végét csíptem el a bulinak. Mire újrapozícionáltuk magunkat egy másik helyre már mindketten rémesen fáradtak voltunk, de többet láttunk –
és többet is kellett látnunk, mert csapdába estünk. A felvonulás ugyanis körmenet volt valójában – mi pedig a körvonalon belül tartózkodtunk. Így aztán a menet végét bevártuk, beálltunk a sorvégére és hazavonultunk.

A fesztivál tehát szép volt, érdekes is, ami a méretét illeti hozta is a várakozásokat.
Másnap reggel még láttuk a takarítást, az elefántokat ittmár kivilágítatlanul, a Fog-templomot kívülről és a Kandy tavat is szőrmentén, míg újra nekivágtunk az ügyintézésnek.

Kandyben kicsit máshogyan alakult a délutáni pihenés, mint terveztük. Sőt, innentől az egész utazás NEMkicsit másképp alakult, mint terveztük.

A Kandy Fesztiválról, mely Sri Lanka legnagyobb fesztiválja, érdemes tudni, hogy nem csak Sri Lanka, de a buddhista világ egyik legnagyobb fesztiváljaként is számon tartják, ennek megfelelően Sri Lanka és a világ minden tájáról is szép számmal érkeznek látogatók a megtekintésére. A fesztivál 7-8 napig tart és minden este egy hatalmas felvonulás keretében körbeviszik a városon Buddha fog-ereklyéjét. A ceremónia minden nap nő, így az utolsó nap éri el teljes pompáját. Ez az utolsó nap esett idén augusztus 1-ére és igyekeztünk mi is kora délután a helyszínre érkezni, hogy biztosan jó helyről lássuk a felvonulást.

Az érkezés végül 3-negyed 4 környékén abszolút ideális is lett – volna. A végállomás előtt egyel ugyanis szóltak, hogy itt kell leszállni, és magam is – a busz úgy 80%ával egyetemben leszállni igyekeztem. Leszállás után pedig azonnal levettem a táskám a hátamról, hogy megnézzem, merre is kell tuk-tukot fognom – ez volt ugyanis az egyetlen este, amikor előre lefoglalt szállásunkra igyekeztünk éppen a nagy tömeg miatt. Nos, ahogy lekaptam a táskát a hátamról még a busz mellett állva, láttam, hogy nyitva minden zipzár és eltűnt a kistáskám (a nagytáskámból) amiben minden iratom, az összes pénzünk és bankkártyánk volt.

Perverzió ide vagy oda, az előző 51 országba tett utam során, ahol ilyesmi soha nem fordult elő, azért megfordult már a fejemben, hogy ilyen helyzetben mit is tennék és többnyire azt gondoltam, hogy a kezdeti rossz érzés után biztos nagyon higgadtan kezelném az ügyet és persze mindent megoldanék.  Nem nagyon előreszaladva elmondom, hogy nagyjából ez is történt. Azt a kb. 5 perc pánikot viszont, amit ott iziben megéltem, nem kívánom senkinek. Nehéz megmondani mi fájt a legjobban… Hogy alapból volt az emberen nem kis fáradtság, mert 40 fok van, kemény napok állnak a háta mögött, nagy a tömeg.. Hogy mi lesz Anyuka meglepetés-születésnapi útjával, amit igazán nagyon-nagyon tökéletesre terveztem… Hogy egy követség és konzulátus nélküli országból haza tudok-e jutni egyáltalán… Hogy mekkora az anyagi veszteség… Hogy hogy fizetem ki az aznap esti szállást…Vagy egyáltalán mit eszünk-iszunk még 5,5 napig…vagy hogy hogy bízzak ezek után az emberekben – vagy miért bíztam eddig… és persze hogy hogy lehettem olyan béna, hogy ez megtörtént velem… Mindezek fénysebességgel futnak át az ember agyán és egyik gondolat jobban fáj mint a másik… Nyilván szépen ki is ült az arcomra, a könnyekbe mindez, hiszen azonnal lett köröttünk egy csapat ember, aki segíteni akart, de hogy a busz után futhattunk volna-e még vagy mi is lett volna a jó megoldás már sose tudom meg…vagy hogy éppen a tolvaj nem állt-e minket körbe a tömegben…. Alig pár perc alatt került egy tuk-tuk így is, aki elvitt minket a rendőrségre – nem egész 250 méterre, de mégis rém kellemetlen volt, hogy nem tudtam fizetni.. Volt nálunk kb. 2000(?) rúpia, ami persze sok is lett volna neki, de nem tudsz nem arra gondolni, hogy amit most nekiadsz, abból másnap Neked nem lesz mit enned… E két rémes érzés közt is nehéz lenne nyertest hirdetni…. A rendőrségen továbbra is némi kétségbeeséssel igyekeztem elmagyarázni a közepesen jó angolsággal megáldott rendőrnek, hogy mi is a probléma, aki persze végtelen nyugalommal közelített az ügyhöz, amit sajnos azzal tetézett, hogy átült a mi a asztalunkhoz az ebédjével, hogy befejezze! Valahol itt elszakadt a cérna megint, hívtam Farzant, mondja el a rendőrnek, amit már én is elmondtam, menjünk a helyszínre vissza, nézzük meg az összes lefolyót, nyomás a buszpályaudvarra, de mindenképp: történjen már végre valami!

Hogy hogyan volt a sorrend, talán már nem is lényeges, de visszamentem a helyszínre, feltúrtam mindent a környéken, lefotóztam a tett helyszínét, szóba elegyedtem mindenkivel, semmi hír. Hívtam a bankom, zöldszámon, ami persze kint nem működik, hogy tiltsák a kártyát.. aztán legalább vagy fél óra múlva rábeszéltem a rendőrt, hogy jöjjön el velem a buszpályaudvarra.

Itt persze mindent tudnom kellett volna a buszról, honnan jött, hova ment, mi volt a száma, melyik cég üzemeltette, milyen volt a busz.. Az egésznek persze semmi értelme nem volt, hacsak az nem, hogy a buszvégállomáson még pár dologról megállapítottam, hogy van annak előnye, ha az ember egy fejlettebb országban él, ahol buszmenetrend nyilván van tartva, lehet tudni mi merre megy, lehet értesíteni egymást telefonon. Itt volt 3 db szék és egy asztal a pályaudvar „igazgatóságon”. De legalább az az érzésem volt, hogy valamit megpróbáltam.

Visszafele hazatelefonáltam, hogy a kártyámat le kellene mondani, ami szerencsére sikerült is hamarosan. Közben pedig rendületlenül baktattunk vissza a turista-rendőrségre a vonatsíneken keresztül megannyi helyi társaságában. Pont, mint a filmekben!!! Itt aztán újabb tili-toli; menjünk vissza holnap, mert ma már zárnak és nem lesz jegyzőkönyv. Aztán előkerült a parancsnok, aki persze elmondta, hogy miért volt mindenem egy helyen és miért nem a hátizsákomat zártam lakatra, nem a nagyot… Ó, ha tudtam volna… De közben elértük a Sri lankai magyar tiszteletbeli konzult, aki nagyon megnyugtatott, hogy csak jussak el Colomboba, onnan minden rendben lesz. Ettől persze kétségkívül meg lehet némileg nyugodni.

Szóval végül lett egy feljelentésünk, az első rendőrünk nagyon kedvesen hozott nekem enni meg inni, de én képtelen voltam bármelyikre is. Anyukának meg nem hozott, így mikor én nem ettem/ittam, el is tette magának a csomagot – megint nehéz volt tudni őt, vagy magamat sajnálom-e jobban… Aztán civilbe öltözötten elvitt minket a tuk-tukján a szállásunkra. (Mondanom sem kell, itt már tényleg rémes volt, hogy nincs nálunk pénz – illetve alig…) A szálláson, ami egy elég szép darab volt az addigiakhoz képest, egy kedves helyi hölgy fogadott. Szintén, mint a filmekben: a megöregedett angol/holland nyugalmazott tábornok jó formában lévő éltesebb felesége, arisztokratikus tartással, hibátlan angolsággal, aki valóban értette a zavaromat a pénzhiányon is meg az emberekbe vetett általános bizalmam megingásában is. A hotelje persze bizonnyal amúgy is túl volt foglalva – a neten hetekkel előtte már nem volt szállás, majd két héttel az indulás előtt mégis lett még J -, így elküldött minket egy rokonhoz, amiről kiderült, hogy egy másik, teljesen üres szálláshely, ahol igazán királynői fogadtatásban részesültünk – vagy éreztük úgy magunkat a hányattatott helyzetben. Az első ceyloni teát is itt fogyasztottuk el, kis bárkocsin felszolgálva a szoba közepén. Kétpercenként eltörött a mécses. Döbbenetes, hogy percek alatt, mennyire meg tud változni az ember élete.

Azért lenyugodva igyekeztünk kitalálni merre is a kiút. Az összes zsebből kb. 4000HUFnyi rúpiánk maradt, ami sehogyansem lett volna elég kettőnknek az 5,5 napra. Ingyen szálláson vízzel és napi 1-1 samosával talán J Volt 100 dollárunk az „örökbefogadott” kisfiúnak szánva, ami most úgy látszott minket ment majd meg – és annyi nagyonalapszállás mellett – már elég lett volna – talán. A konzulátusra el kellett jutni, ebben nem volt kérdés, a 100 dollárból rúpiát kellett csinálni, ebben sem. És amíg újabb hírünk nem lett, spórolni is kellett. A fesztivál miatt hála az égnek nem emeltek árakat, így pár üveg vízzel felvértezve kb. este 7 körül nekiindultunk fesztiválnézőbe.

A túrát innentől úgy döntöttünk, magunknak szervezzük.

Nem mintha nem lenne kétségkívül számos előnye annak, ha hozza-viszi az embert a saját autója meg a saját sofőrje, de egy a helyi viszonyokat, kultúrát mégis sokkal jobban meg lehet ismerni, ha a helyi eszközöket használod a közlekedésre. Távolsági buszokat felette báror sofőrjeikkel már így is éppen eleget láttunk, az is nyilvánvalóvá vált, hogy könnyű megállapítani róluk, hogy merre mennek - mert többnyire mindhárom nyelven kiírják az elejére az induló és érkező állomást -, felette kedvező áron viszik az utasokat, műszaki állapotuk rendbenlevő és hát mégiscsak a helyi utazóközönséggel is megismerkedhetünk. Ráadásul, ahogy arra már utaltam is, valóban hatalmas a különbség a busz és a bérelt autó közt - a szigetet átszelő túra 400km-e a légkondis kibusszal kettőnknek 24000HUF-ot kóstált, amennyiért (kevesebbért) szerintem itthon is megúszhattam volna a dolgot, sőt, visszafele lehet szerzett is magának utast a szemfüles sofőr... A busz ehhez képest 100km-re 196HUF/fő :) Szóval kiálltunk az út szélére reggel és leütöttük az első buszt Dambullába. Ott volt is rendes, kijelölt megálló, de persze bárhol meg lehet állni, csak meg kell beszélni a felszálláskor a jegyárussal.

Dambulla sziklatemploma szintén a világörökség része. Egy hatalmas szikla aljában 5, különböző korban és stílusban épült templom található a Buddha szobrok kellő változatosságával és falfreskókkal. A sziklához menet kiváló lehetőség van visszatekinteni Sigiriyara és a Dambulla körüli táj is csodálatos. A szuvenírárusokkal érdemes keményen alkudni! Sokszor maguk is lemennek az önmaguk által ajánlott ár felére (többnyire úgy, hogy kétszerannyi nyakláncot vagy hűtőmágnest kap az ember), de még onnan is van lefelé. Persze az induló ár sem rémes, nagyjából annyi, mintha itthon venne az ember szuvenírt. Én a felére alkuval már jól vagyok, a többit tekintsük adakozásnak :)

Kora délután újabb buszt fogtunk Kandy felé - sietve, hogy az esti fesztivál előtt még a szállást is kényelmesen elfoglalhassuk és pihenhessünk is egy kicsit. Errefelé már kezdődnek a hegyek és talán még gyönyörűbb a táj!

Szóval Sigiriya biztosan megközelíthető valami kevésbé "romantikus" útvonalon, lévén mégis a legfőbb nemzeti nevezetességről van szó, de így a víztározó mellett is végigvezetett az utunk - amolyan Angkor Wat érzés mellett. A sofőrök azt mondták egy óra alatt végzünk, de minthogy egy 200m-es szikláról van szó, inkább 1,5ben maradtam velük.

A sziklához különböző kerteken át vezet az út, ami egy szépen rendbentartott romterület és a közepén futó "sétány"ról végig pazar a rálátás a hatalmas sziklára. A kemény mászás a hegy aljában jön. Érdekessége a terepnek, hogy a hatalmas sziklákat beletervezték a valahavolt épületegyüttesbe és ez remekül sikerült.

A sziklán található romok rendeltetéséről többféle teória kering: palota volt vagy meditációs hely, talán már soha nem tudjuk meg. Amire viszont mindenképpen készülni kell az víz, napellenző és hatalmas szél, rekkenő hőség főleg a déli órákban! A lépcsők elég magasak és sok helyen szűkek, majd a szikla aljától kezdve egyre több a vaslépcső.

Az első "látványosság" a sziklafal kb. kellős közepén található falfestmény-kollekció, amelyek döbbenetes éppségben és élénk színekben pompázva maradtak ránk. Ide egy vas csigalépcső vezet. Minden tériszonyosnak ajánlom ezzel együtt a félelme leküzdését, mert nagyon megéri a küzdelmet. Innen tovább egy magas fal mellett lehet a szikla oldalában előre araszolni, de szabályosan küzdeni kell a szél ellen. Fizikai kihívásként kétség kívül ez az eddigi legmegterhelőbb célpont, ahol jártam. Pedig a java a végső vaslépcső soron jön! A  csúcs megmászásához ugyanis a valahavolt hatalmas téglaoroszlán mancsai közt, annak egykori ordításra nyitott száján, a "nyelvlépcsőn" indul az út, ami eztán azonnal át is vált egy kevéssé bizalomgerjesztő vaslépcsőre. Kell imádkozni na, hogy az ember feljusson. Odafent aztán pazar a kilátás, hatalmas a szél - és van pár rom :) Szóval a komoly tériszonnyal küzdők alkalmasint kihagyhatják. Amolyan Teotihuacán-szerű a feeling, leszámítva, hogy az épített látványosság itt kevésbé impozáns. A táj azonban mesébe illő, uhogy aki teheti inkább másszon!

Az 1 óra egyébként leginkább sietve elég, noha a sokkal több meg az időjárási kihívások miatt vállalható nehezen.

A kb. 2 órás szintidőnkkel innen nagyon nyomtuk a gázt Damulla felé, ahol ismét vagy 560 lépcső várt ránk, így a két programot egy napra jó edzésben lévőeknek ajánlom csak, de legalábbis a Sigiriyaban szerzett lábremegés végét érdemes megvárni. Jegyváltás és negyedtáv után így rájöttünk, hogy holnap is van nap, és miután némi kedvezménnyel megszabadultam a jegyeinktől az elefántok felé vettük az irányt!

És persze lettek elefántok, így ki is fizettem a napi túra árát! Elefántokat kora délutántól a Minneriya Nemzeti Parkban garantáltan lehet látni, ugyanis a nagy hőség elől erdőbe búvó állatok majd 100as csoportban jönnek hűsölni a tavak mellé. Fantasztikus látvány, ahogy fürdőznek, füvet rágcsálnak, gondoskodnak a kevéssé apró kicsinyeikről! A szomszédos tóban pedig ezrével hűsölnek a gólyák!

A felette program- és zötykölődésgazdag nap után holtfáradtan zuhantunk ágyba, egy újabb remek vacsi után!