Kandyben kicsit máshogyan alakult a délutáni pihenés, mint terveztük. Sőt, innentől az egész utazás NEMkicsit másképp alakult, mint terveztük.
A Kandy Fesztiválról, mely Sri Lanka legnagyobb fesztiválja, érdemes tudni, hogy nem csak Sri Lanka, de a buddhista világ egyik legnagyobb fesztiváljaként is számon tartják, ennek megfelelően Sri Lanka és a világ minden tájáról is szép számmal érkeznek látogatók a megtekintésére. A fesztivál 7-8 napig tart és minden este egy hatalmas felvonulás keretében körbeviszik a városon Buddha fog-ereklyéjét. A ceremónia minden nap nő, így az utolsó nap éri el teljes pompáját. Ez az utolsó nap esett idén augusztus 1-ére és igyekeztünk mi is kora délután a helyszínre érkezni, hogy biztosan jó helyről lássuk a felvonulást.
Az érkezés végül 3-negyed 4 környékén abszolút ideális is lett – volna. A végállomás előtt egyel ugyanis szóltak, hogy itt kell leszállni, és magam is – a busz úgy 80%ával egyetemben leszállni igyekeztem. Leszállás után pedig azonnal levettem a táskám a hátamról, hogy megnézzem, merre is kell tuk-tukot fognom – ez volt ugyanis az egyetlen este, amikor előre lefoglalt szállásunkra igyekeztünk éppen a nagy tömeg miatt. Nos, ahogy lekaptam a táskát a hátamról még a busz mellett állva, láttam, hogy nyitva minden zipzár és eltűnt a kistáskám (a nagytáskámból) amiben minden iratom, az összes pénzünk és bankkártyánk volt.
Perverzió ide vagy oda, az előző 51 országba tett utam során, ahol ilyesmi soha nem fordult elő, azért megfordult már a fejemben, hogy ilyen helyzetben mit is tennék és többnyire azt gondoltam, hogy a kezdeti rossz érzés után biztos nagyon higgadtan kezelném az ügyet és persze mindent megoldanék. Nem nagyon előreszaladva elmondom, hogy nagyjából ez is történt. Azt a kb. 5 perc pánikot viszont, amit ott iziben megéltem, nem kívánom senkinek. Nehéz megmondani mi fájt a legjobban… Hogy alapból volt az emberen nem kis fáradtság, mert 40 fok van, kemény napok állnak a háta mögött, nagy a tömeg.. Hogy mi lesz Anyuka meglepetés-születésnapi útjával, amit igazán nagyon-nagyon tökéletesre terveztem… Hogy egy követség és konzulátus nélküli országból haza tudok-e jutni egyáltalán… Hogy mekkora az anyagi veszteség… Hogy hogy fizetem ki az aznap esti szállást…Vagy egyáltalán mit eszünk-iszunk még 5,5 napig…vagy hogy hogy bízzak ezek után az emberekben – vagy miért bíztam eddig… és persze hogy hogy lehettem olyan béna, hogy ez megtörtént velem… Mindezek fénysebességgel futnak át az ember agyán és egyik gondolat jobban fáj mint a másik… Nyilván szépen ki is ült az arcomra, a könnyekbe mindez, hiszen azonnal lett köröttünk egy csapat ember, aki segíteni akart, de hogy a busz után futhattunk volna-e még vagy mi is lett volna a jó megoldás már sose tudom meg…vagy hogy éppen a tolvaj nem állt-e minket körbe a tömegben…. Alig pár perc alatt került egy tuk-tuk így is, aki elvitt minket a rendőrségre – nem egész 250 méterre, de mégis rém kellemetlen volt, hogy nem tudtam fizetni.. Volt nálunk kb. 2000(?) rúpia, ami persze sok is lett volna neki, de nem tudsz nem arra gondolni, hogy amit most nekiadsz, abból másnap Neked nem lesz mit enned… E két rémes érzés közt is nehéz lenne nyertest hirdetni…. A rendőrségen továbbra is némi kétségbeeséssel igyekeztem elmagyarázni a közepesen jó angolsággal megáldott rendőrnek, hogy mi is a probléma, aki persze végtelen nyugalommal közelített az ügyhöz, amit sajnos azzal tetézett, hogy átült a mi a asztalunkhoz az ebédjével, hogy befejezze! Valahol itt elszakadt a cérna megint, hívtam Farzant, mondja el a rendőrnek, amit már én is elmondtam, menjünk a helyszínre vissza, nézzük meg az összes lefolyót, nyomás a buszpályaudvarra, de mindenképp: történjen már végre valami!
Hogy hogyan volt a sorrend, talán már nem is lényeges, de visszamentem a helyszínre, feltúrtam mindent a környéken, lefotóztam a tett helyszínét, szóba elegyedtem mindenkivel, semmi hír. Hívtam a bankom, zöldszámon, ami persze kint nem működik, hogy tiltsák a kártyát.. aztán legalább vagy fél óra múlva rábeszéltem a rendőrt, hogy jöjjön el velem a buszpályaudvarra.
Itt persze mindent tudnom kellett volna a buszról, honnan jött, hova ment, mi volt a száma, melyik cég üzemeltette, milyen volt a busz.. Az egésznek persze semmi értelme nem volt, hacsak az nem, hogy a buszvégállomáson még pár dologról megállapítottam, hogy van annak előnye, ha az ember egy fejlettebb országban él, ahol buszmenetrend nyilván van tartva, lehet tudni mi merre megy, lehet értesíteni egymást telefonon. Itt volt 3 db szék és egy asztal a pályaudvar „igazgatóságon”. De legalább az az érzésem volt, hogy valamit megpróbáltam.
Visszafele hazatelefonáltam, hogy a kártyámat le kellene mondani, ami szerencsére sikerült is hamarosan. Közben pedig rendületlenül baktattunk vissza a turista-rendőrségre a vonatsíneken keresztül megannyi helyi társaságában. Pont, mint a filmekben!!! Itt aztán újabb tili-toli; menjünk vissza holnap, mert ma már zárnak és nem lesz jegyzőkönyv. Aztán előkerült a parancsnok, aki persze elmondta, hogy miért volt mindenem egy helyen és miért nem a hátizsákomat zártam lakatra, nem a nagyot… Ó, ha tudtam volna… De közben elértük a Sri lankai magyar tiszteletbeli konzult, aki nagyon megnyugtatott, hogy csak jussak el Colomboba, onnan minden rendben lesz. Ettől persze kétségkívül meg lehet némileg nyugodni.
Szóval végül lett egy feljelentésünk, az első rendőrünk nagyon kedvesen hozott nekem enni meg inni, de én képtelen voltam bármelyikre is. Anyukának meg nem hozott, így mikor én nem ettem/ittam, el is tette magának a csomagot – megint nehéz volt tudni őt, vagy magamat sajnálom-e jobban… Aztán civilbe öltözötten elvitt minket a tuk-tukján a szállásunkra. (Mondanom sem kell, itt már tényleg rémes volt, hogy nincs nálunk pénz – illetve alig…) A szálláson, ami egy elég szép darab volt az addigiakhoz képest, egy kedves helyi hölgy fogadott. Szintén, mint a filmekben: a megöregedett angol/holland nyugalmazott tábornok jó formában lévő éltesebb felesége, arisztokratikus tartással, hibátlan angolsággal, aki valóban értette a zavaromat a pénzhiányon is meg az emberekbe vetett általános bizalmam megingásában is. A hotelje persze bizonnyal amúgy is túl volt foglalva – a neten hetekkel előtte már nem volt szállás, majd két héttel az indulás előtt mégis lett még J -, így elküldött minket egy rokonhoz, amiről kiderült, hogy egy másik, teljesen üres szálláshely, ahol igazán királynői fogadtatásban részesültünk – vagy éreztük úgy magunkat a hányattatott helyzetben. Az első ceyloni teát is itt fogyasztottuk el, kis bárkocsin felszolgálva a szoba közepén. Kétpercenként eltörött a mécses. Döbbenetes, hogy percek alatt, mennyire meg tud változni az ember élete.
Azért lenyugodva igyekeztünk kitalálni merre is a kiút. Az összes zsebből kb. 4000HUFnyi rúpiánk maradt, ami sehogyansem lett volna elég kettőnknek az 5,5 napra. Ingyen szálláson vízzel és napi 1-1 samosával talán J Volt 100 dollárunk az „örökbefogadott” kisfiúnak szánva, ami most úgy látszott minket ment majd meg – és annyi nagyonalapszállás mellett – már elég lett volna – talán. A konzulátusra el kellett jutni, ebben nem volt kérdés, a 100 dollárból rúpiát kellett csinálni, ebben sem. És amíg újabb hírünk nem lett, spórolni is kellett. A fesztivál miatt hála az égnek nem emeltek árakat, így pár üveg vízzel felvértezve kb. este 7 körül nekiindultunk fesztiválnézőbe.
