Az utolsó nap reggelén ismét ügyintézésre adtuk a fejünket. Egy szinte random busszal elindultunk a követség felé, de elég komolyan mellélőttünk. Az irány még jó lett volna, de a szomszédos városrésznek nagyon a túlsarkára keveredtünk. Bízva abban, hogy a németeknél minden rendben lesz viszont, nem szálltunk fel a buszra Észak felé a végeláthatatlan Galle Roadon, hanem elsétáltunk. A séta persze rendre hosszabb lett, mint amire számítottunk, viszont bekukkantottunk egy rakás helyre, ahova addig nem néztünk be. Például megnéztünk jópár kelmekirakatot, ettünk ismét egy nagyonhelyihelyen, benéztünk egy sokventillátoros katolikus templomba és egy hindu templomba is, néztük, hogyan készül a milliónyi kis virágból az a rengeteg áldozati virágfűzér vagy megcsodáltuk a pingvin alakú lottózóbódét!
A követségen aztán míg várakoztunk megnéztünk kb. fél órát a Mrs. Doubtfire-ből, ami így aztán nekünk elég sajátos módón kapcsolódik Sri Lankához. Miután meglettek a papírjaim nehezünkre is esett elindulni, hiszen a film kellemesen kikapcsolt és megnevettetett minket az előző napok hányattatásai után, meg hát végre - mivel rá is kérdeztem - bizakodhattunk, hogy egy olyan papír van a kezemben, amivel haza is tudok jutni.
Végtére is, szintén gyalog, a Nemzeti Múzeum felé vettük az irányt, ami egy egészen csodás, vakító fehér épület a város kellős közepén. A gyűjtemény közepesen impozáns, de a trónszék terme önmagában is megéri a látogatást. A legnagyobb dolog azonban mégis az volt, hogy Farzan barátom az utolsó teremben járva telefonált, hogy meglettek a cuccaim. A pénz nem, de minden más elvileg igen. Hát nem bírt nyugalomban eltelni az utolsó fél nap se :)
Rohantunk egy internet cafe-ba, hogy leellenőrizzem a leveleimet, mert a megtaláló Farzannal nem volt hajlandó egyezkedni, csak velem. Innentől aztán mindenféle bonyodalom jött.
A levelet megtaláltam, visszaírtam, kértem az embert, hogy intézze el Farzannal, aki régi jó barátom. Erre kitalálta, hogy az nem lesz jó, mert ő nem bízik meg egy muzulmánban. Atyaég, gondoltam, mi jöhet még. Agyaltam, hogy akkor vonjuk be a hamarosan erre járó ismerősöket, de az se tűnt jó ötletnek. Végül arra próbáltam rábeszélni a delikvenst, hogy adja oda a rendőrségnek, az meg majd eljutattja a követségre - bízva abban, hogy onnan majd hazajut a motyó. Mivel a rendőrséget emberünk nem akarta bevonni, maradt az, hogy akkor küldje asap közvetlen a követségre a cuccot. Hej. Itt azt hittem minden OK lesz, de aztán erősködés kezdődött, hogy még ma idehozzák Kandyből a csomagot vagy menjek én el érte. És ugyan lett volna még 2*4, sőt 2*6 órám is az utazgatásra, de sem a gépem lekésését nem akartam megkockáztatni, se nagyobb kalamajkába nem akartam kerülni. Se pénzt nem tudtam felajánlani, amit közöltem is. Végtére az utolsó chicken curry után visszamentünk bepakolni a követségre, ahol beszámoltunk a fejelményekről és azzal váltunk el, hogy vagy elhozza nekem a dolgaim személyesen a konzul, aki hamarosan úgyis idelátogat vagy elküldik postán.
A busz fele menet szinte szó szerint könnyes búcsút vettünk az ismerős biztonsági őröktől, zöldségesektől és sok sok 'jó utat' mellett elindultunk haza.
Már a reptéri buszon zötyögtünk, mikor ismét telefonált a megtaláló, hogy ő márpedig útban van Colombo felé! Natessék. Mondtam vegye az irányt a reptér fele, mert erről a buszról én már le nem szállok! A reptéren vártam, hogy érkezzen, mire egy hölgy és egy ausztrál számról hívó Sri lanka-i úr is felhívott, hogy mi legyen, mert a csomagom a megtalálónál van, de ők jobban beszélnek angolul. Mondtam megint, hogy hozzák, átveszem. De 1,5 órára van, menjek el érte. Jah, sötétben, egyszem nőként 6 órával az indulás előtt. Jó, akkor fizessek kb. 10.000HUFot a taxira. Mondtam jó - az ár nem is tűnt soknak, pláne, hogy későn este gyakorlatilag nincs tömegközlekedés. Aztán kitalálták, hogy nem jönnek be a reptérre, mert ott vannak rendőrök. Mondtam kimegyek, de mégse jöttek. Hoztak is ajándékot meg nem is....
Aludtunk egy sort, az amúgy remek kis reptéren, ahol szintén minden normál árban volt - konkrétan volt pl. ABC is -, majd jött a becsekkolás. Mérhetetlen hosszúak voltak a percek, míg a csomagom bement... aztán míg a határőr elfogadta a német papíromat, Ungarish nemzetiséggel.... Lenyűgöztem, hogy fejből tudom az előző útlevélszámomat :) De végül sikerült magunk mögött hagyni Sri Lankát.
Kurta furcsa érzés volt, meg kell hagyni. A bonyodalmak nyomán fura mód éppen nagyon otthonéreztük magunkat, mintha nem is egy nyaralás lenne. Másfelől egyenesbe jöttünk papírilag, anyagilag, és hát nem olyan rossz ám szabadságon lenni :) Ugyanakkor meg az "otthon, édes otthon" egyre vonzóbbá kezdett válni, jó volt tudni, hogy otthon az ember tudja mi hogy működik, mivel mi a teendő stb.
Dubai-ig az út viszonylag eseménytelen volt, ott egy rapid átszállás során éppen csak egy saláta gyors bedobására volt idő - a háttérben meg láttunk pár percet az Olimpiából -, és újabb A380-as tobzódás után felszálltunk Belgrád felé!
