A Dél-walesi túra további útitársa egy fekete KIA Picanto volt. A kis pöttömmel meglehetősen gyorsan összebarátkoztunk, kezdve persze megint azzal, hogy mindketten a másik oldalon próbáltunk beszállni. És hogy melyik a fontosabb pozíció egy fordított közlekedésű országban, az korántsem egyértelmű. Mert ugye a navigátor nem feltétlenül csak azt a szerepet kell betöltse, hogy tervezi az útvonalat és jóidőben szól a kanyarokról, hanem adott esetben arra sem árt néha emlékeztetni a sofőrt, hogy melyik oldalon is kellene haladni. Az ön- és közveszélyességi határt nem sikerült átlépni, fogalmazzunk inkább úgy, hogy hosszan elnyújtott nagy íves kanyarokról volt szó mindössze. Számszerint két alkalommal.
Általában nem is ez volt a legnagyobb kihívás. Inkább az, hogy egészen szűk kis utcákon és egészen szűk kis utakon kell kocsikázni. Skóciával ellentétben Walesben a legelőket nem kis kőkerítések, hanem sövények választják el egymástól és az úttól is, az utak pedig mintha bele lennének vájva a tájba, mindkét oldalon fű és sövényfallal szegélyezve. Betetőzendő az emiatt amúgy is remek látási viszonyokat a táj állandó jelleggel dimbesdombos. Plusz szórványosak a kiállások – ti. a nemfőutak garantáltan nem szélesebbek 1,25 autónál, így időnként van egy kitérő-öböl, ahol el lehet húzódni a másik elől (vagy persze mindig ott a sövény is...). Ezen viszonyok közt a helyiek egyébként nem váltanak vissza, uhogy viszonylag könnyű kitűnni anélkül is, hogy ordítana az autódról, hogy bérelt. Első nap mindenképp. Másnapra megbátorodik az ember és úgy egy hét után szerintem már nagyon bátor lenne. De addig nem maradtam sajnos.
St. Dogmaelsben ért minket az első pihenő, pihepuha kacsák, libák mellett. Harapni lehetett a csendet és a jó levegőt! A templomkertben találtunk egy családi sírboltot, melyben a többi mellett(!) két 1 napos gyermeket és egy kilenc hónaposat is eltemettek. Minden gyermekét túlélte a két szülő… Poppit Sandsben szintén elállt a szavunk. Itt már csak nyomokban látszott a civilizáció jelenléte, annál élesebben viszont az a zöld, amihez éppen ez a páratartalom kell és az a kék, amilyet biztosan nem lehet festeni. A táj egész egyszerűen mindenütt gyönyörű. Legszívesebben csak állnál szájtátva gyönyörködve, ha nem hinnéd, hogy még ennél is lehet szebb! És lehet. Az első adandó alkalommal megálltunk egy sétával egybekötött uzsonnára. Spontán megtaláltuk Newportot és a filmbéli mesejelenetek valós megfelelőjét: a tengerparton kutyát sétáltató párt, napsütésben, kézenfogva, hatalmas gumicsizmákban gázolva a tengerparton, miközben a kutyák egymást kergetve játszottak a partot nyaldosó hullámokkal. St. David’s gyönyörű katedrálisa jött ezután, melyben – ha valaha is kétségünk lett volna – megtudtuk milyen fontos is a karvezető. A 40-60as, nyilván rutinos kórustagok valahogyan nem akartak sehogyan sem összeállni egy fülgyönyörködtető szólammá - még. St. Non aprócska kápolnája közvetlen a sziklás tengerparton magányosságával és egyszerűségével ejti rabul a látogatót, a lemenő nap fénye pedig igazán bearanyozza a hangulatot. A meséből a valóságba a november közepi hűs szél és a helyenként sárdagonyába csúszó ösvény vezeti csak vissza a kirándulókat, de ettől még a Pembrokeshire Coastal National Park továbbra is megérdemelten került be a Lonely 2012-es World’s Best Region listájába!
A szállásválasztásunkban is igyekeztünk a hely szellemének teljesen megfelelő helyszínt választani. Kilométeres körzetben nem volt még egy ház, birkalegelők közt szunyókáltunk, sártengeren küzdöttük át az autót és magunkat, számoltuk a csillagokat, hallgattuk a csöndet és élveztük egy hibátlan és igényes youth hostel vendégszeretetét. A nagyvilágra csak a szobatársunk emlékeztetett bennünket, aki egy nagy bőröndből kirángatott hajszárítóval, sütővassal és rengeteg csillogó ruhadarabbal varázsolta magát szalonképesre az esti kiruccanásra, ahonnan hazatérve még hangosan dudorászott is – nem éppen a kedvünkért. Amennyire nem illett a jelenet az aktuális jelenünkbe, annyira illett a középkorú, zakkant angol nőszemélyekkel kapcsolatos összes sztereotip elképzelésünkbe, így aztán igyekeztünk ennek is inkább a helyi ízét élvezni. Vacsorára mi is visszatértünk St. David’sbe a dugig tömött, élőzenés The Bishop’s-ba, ahol először próbáltam milyen a véreshurka (black pudding) hallal és rákkal és a helyzet az, hogy remek! Mellékesen minden korábbi vendéget megszégyenítő magasságú Jenga-tornyot pakoltunk az asztal közepére :)
