Reggel a Fog templom után ellátogattunk még a rendőrségre, hogy beszerezzük a jegyzőkönyvet immáron nyomtatott formában, majd az ismert buszpályaudvarról szinte azonnal indultunk is Colombo felé. A táv nem túl nagy, de itt is sok órát írtak a menetidőre, de jó okunk volt reménykedni, hogy itt a menetidő növekedése nem az utak számlájára, hanem a Colombo dugóra írható. Így is lett. A rekkenő hőségben szmogban állni, nem túl üdítő dolog, bár a buszpályaudvari nyüzsgést jó szívvel ajánlom tapasztalatszerzésre.
Hipp-hopp megtaláltuk a helyi buszjáratot is, ami amúgy nem tűnik annyira triviálisnak vagy 200 busz között, amiknek csak nagyvonalúan kijelölt megállója van, de itt is kiabálnak a sofőrök és gyűjtik az utasokat. Itt is sejthető volt már, ami később viszonylag világossá vált, hogy a busz száma inkább csak irányt jelöl, nem a pontos útvonalat, vagy uticélt, mintha a 2-es busz Győrbe is meg Mosonmagyaróvárra is menne. Szóval busz számot és végállomást is kell nézni.
A Colombo 5, Narahenpita, Nawala Road 104, mint a tiszteletbeli magyar konzulátus címe egy jóidőre beégette magát az emlékezetembe... A minden rosszban van valami jó elv itt is működött... Én voltam ugyanis az első magyar, aki útlevélért folyamodott itt, ha minden igaz, és járt is elég rosszul ahhoz, hogy anyagilag se érezze magát biztonságban. Kitöltöttem egy rakás papírt, mondtam, hogy kedden hajnalban megyünk haza, vagyis legkésőbb hétfőn papírom kell legyen, ittunk egy pohár vizet, rájöttünk, hogy vannak közös ismerőseink a konzullal és közös szakmai érdeklődésünk is, ami miatt a következő napokban még egy kicsit dolgoztunk is együtt :) aztán rátértünk arra, hogy mi is lesz velünk. Nos kiderült, hogy - és ez nem alapszolgáltatása még a követségeknek sem - van két apartmanja az úrnak, aki egyébként egy Sri lanka-i üzletember ugyanabban a házban, ahol a konzulátusi feladatokat is az irodájából látta el, amit használhatunk kedvünkre a túra hátralevő részében. Ekkor még azon is ment a gondolkodás, hogy kapunk-e tőle vagy más úton valamiféle gyorssegélyt, de másnap kiderült, hogy ilyen csak akkor van, ha minden más pénzküldési lehetőség kimerült. Így aztán elfoglaltuk a lakásunkat konkrétan :) és míg az úr megmutatta nekem a környéken a halmasszázst és a bevásárlási lehetőségeket, Anyuka a bútorszállítókkal küzdött, akik épp berendezték a szobánkat. Elképesztő dolgok történtek :)
Reggel izgatottan vártuk az indiai magyar nagykövetségtől a híreket, amik alapján megtudtam, hogy miután itthonról igazolják a személyazonosságomat, a német követségen kell kiállítattnom magamnak egy ETD-t, emergency travel documentet. Sajnos mire a követségre értünk, már zárva voltak, de a helyi konzul felvette az adataimat és hétfőn kellett újra visszamennem - nem kicsit aggódva, hogy akkor biztosan meglegyen minden és persze kissé bosszankodva, hogy nem ment minden aznap (ami azért már a 3. nap volt ügyintézéssel), mert így csak 2 napot tudtunk "visszanyerni" az eredeti útnak. Kiderült ugyanis, hogy az okmányért fizetnem kell, nem is olyan kevest, pláne, ha nincs nálad pénz. így a 20.000HUFra ránézve, amiből 8 az okmányra kellett, úgy döntöttünk mégis kell pénz, ami hála a Western Union szolgáltatásának (és az itthoni azonnali támogatásnak - Köszi Balázs!) hamarosan meg is jött (utólag alig használtunk el belőle 1-2ezer forintot :)).
Ebben a két napban persze még100szor átgondoltam az egész lopás-kérdést és megdöbbenéssel vettem észre, hogy kb. 36 óra után jött először az a gondolat, hogy nem én voltam a hibás! Ok, hogy mindig lehet az ember még figyelmesebb, de hát az ég áldjon meg mindenkit, mégse én loptam! És persze érdekes módon valahogy mindenkit fel kellett erről világosítani.. És igen... légy résen ugyebár. Hogy miért történt ez így azt talán majd egyszer megtudom, mindenesetre azt tudni kell, hogy biztos nem csak a véletlen műve, hogy 51 előző országban nem történt ilyesmi. Mindig másutt van a pénz meg a "dugipénz", az útlevél és az anyagiak, a kártya és a cash, sőt, ezen a túrán is egészen a lopás napjáig külön volt tartva a cash.. hogy miért tettem át aznap reggel mégis egy zsebbe... hej,hej, késő bánat mostmár sajnos. Néhány napig tartott még itt a csalódottság, ami miatt betegesen figyeltünk mindenre, ölelgettük a táskát, zártuk, tettünk ki belőle igazán-igazán mindent, amit lehetett, de rémes volt ám így élni. Azóta vissza is álltam arra, hogy 1 ember hibája miatt nem haragudhatok a világra, nem változtatom meg az életem miatta, bár örülnék, ha minden tolvaj tudná, mekkora galibát, fájdalmat tud okozni a meglopottnak - az anyagi, időbeli veszteségeken túl is. Szóval ugyanúgy, mint eddig, figyelek a cuccaimra, ahogy eddig se, eztán se szállok le hátamom a hátizsákkal semmiféle közlekedési eszközről se, mert ezt elég volt egyszer kipróbálni :)
A Nawala Road-ot végigsétáltuk párszor, láttuk a keresztutcában, szintén, mint a filmekben, közvetlen a vonat mellett lévő népes házakat, megismerekedtünk a zöldségesekkel, akik a végén már nagyon sajnálták a távozásunkat. 5 nap alatt mondhatom, hogy otthon lettünk Colomboban, noha, ha választhatnék a tömeg, szmog, hőség és általában a kevéssé izgalmas város miatt nem szívesen élnék ott ennél hosszabban.
