Még mielőtt belefognék a mai élménybeszámolóba szeretném megköszönni minden régi kedves olvasómnak, hogy nap mint nap megtisztel a látogatásával! Illetve sok szeretettel köszöntöm az új olvasókat is! Remélem maradtok! :-) Furcsa, hogy fogalmam sincs, ki mindenki olvas... (persze aki ír mailt, meg kommentel az megvan!) Mindenesetre a látogatási adataim azt mutatják, hogy vannak, akik most kapcsolódtak be! Ha nem ismerjük egymást, akkor előre is elnézést az időnként visszakódolhatatlan megjegyzésekért - akiknek szól, azok pedig úgyis be tudják azonosítani magukat!

Nos, így már hozzátláthatok.

A KDI School egyre komolyabban bizonyítja, hogy igenis szervez csapatösszerázó programokat. Az egészségügyi vizsgálat annó nyilván nem elsődlegesen ezt a célt szolgálta, de az ún. class dinnerek az előbeíratkozási szakasz tárgyainak végén a csoporttal, illetve az egy napos kirándulások pont erre vannak kitalálva. A tegnapi KDI túra után ma egy komplett Szöul túrát szerveztek nekünk.

A Nemzeti Múzeum után ebéd, a királyi palota valamint az ún. Insadong utcácska meglátogatása következett, míg a napot a Seoul Tower zárta.

Minthogy a Nemzeti Múzeumban mi már korábban eltöltöttünk egy napot, a mostani másfél órát a Children's Museumban illetve az időszaki kiállításon töltöttük. Utóbbiban az ún. Shilla korszak buddhista szobrászatával ismerkedünk meg mélyebben, és vettem végre egy dzsapa láncot. (A dzsapa lánc egy 108+1 gyöngyből álló lánc, ami az ún. máha-mantra mantrázására, mantra meditációra vagy egyszerűen csak "dzsapázásra" szolgál. Most nem kell azt hinni, hogy valami számotokra teljesen érthetetlen dologról beszélek, ugyanis a máha-mantrát ha hiszitek, ha nem: mindannyian ismeritek, ha valaha is láttátok a Hair című filmet. (Ha jól emlékszem) A kábítószergőzös templomi jelenetben éppen ezt, a mantrák legmagasztosabbikát éneklik: Haré Krisna Haré Krisna Krisna Krisna Haré Haré,
Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré. A lánc maga pedig a rózsafűzérhez hasonlóan a mantra számolására (meg a kezed lekötésére) szolgál.)

A Gyermekek Múzeumára ezután már csak kb. 40 percünk maradt, ami felette kevésnek bizonyult, ugyanis remekül éreztük maguknat! Építettünk házat, kipróbáltuk a hangszereket, kirakóztunk, nyomdáztunk, koronát tettünk a fejünkre meghallgattuk az összes hanszert, taekwondoztunk és még sorolhatnám! Szuper ötlet a nemzeti értékeket a 2-6 éves generációval ilyen játékos formában megismertetni! (Akik szerint én is 2 éves vagyok, azok nyilván nem csodálkoznak, hogy kevésnek találtam a 40 percet :-))

A következő esemény az ebéd volt - napi furcsa fogással. Az idegenvezetőnk már a buszban gondoskodott róla, hogy a) mindenkinek összefusson a nyál a szájában, b) kellően megrémüljön, hogy megint milyen koreai csipős szörnyűséget akarnak velünk megetetni. Utólag is az a) kategóriába kell soroljam magamat, ugyanis a semgyetang nevezetű leves (mondjuk az alapkategóriák egy kicsikét másképpen néznek itt ki) nekem ízlett. Egy kisméretű csirkét megtöltenek rizzsel, amiben mintegy meglepetésként el van rejtve egy ginseng gyökér. (A képen már az általam széttrancsírozott verzió látható.) Az adott étteremben nem is lehet mást kapni, mint ezt - mondanom sem kell, kimchi kíséretében. Fogod a fémpálcikákat, felnyitod a csirkét, egy másik tálba sót és borsot szórsz, majd összekevered és a csirkedarabokat először a fűszerbe mártva nagy türelemmel felfalod az egészet. A leves maga viszont nem egy nagy élmény: a klasszikus helyi hagymalevesnél is rosszabb az alapíz, gyakorlatilag főtt csirke lé+póréhagyma darabok és az elmaradhatatlan tészta.

Az ebéd után a királyi palotába, illetve az Insadong nevezetű tradicionális sétáló és bevásárlóutcába vezetett az utunk, ahol vettem magamnak (és persze az új szoba díszének) egy nagyon szép kalligrafikus képet. A megfáradt csapat végül nekivágott a Seoul Towernek, ami mindenképpen benne van a TOP 10 szöuli látnivalóban a csodálatos kilátással a tetejéről - csak nem akkor, amikor a 200 méterre lévő parkolóból alig látjuk magát a tornyot. De mit nekünk, hiszen a 63. emeletről és a hegyről már úgyis megcsodáltuk a várost!

A nap legnagyobb szenzációja azonban mégis az idegenvezető volt. A hölgy, aki angol beceneveként a Carollt választotta egész nap remekül elszórakoztatott minket. Olyannyira, hogy végül egy éneklő busszá változtunk, melyben a magyar és cseh nótáktól (kései megérkezők büntetése) Kirgizisztánon, Pakisztánon és Bangladeshen keresztül egészen a koreai és a fülöp szigeteki népdalokig jutottunk.

Hogy mindeközben a párt (még) nem talált nemzetközi diákokat is megpróbálta párokba rendezni, az már csak a hab volt a tortán... Mondtam én valaha, hogy nem lesz koliélet?! ;-)