Az egész laoszi kirándulásról Luang Prabang tehet. Pontosabban egy régi Népszabadság cikk Luang Prabangról a fenti címmel, amit gyorsan rögzítek is itt, mielőtt szellemi tulajdonjogi vitákba keverednék (lsd korábban).

A cikkből a soksok Buddhát tartalmazó kép maradt meg leginkább a fejemben, illetve az, hogy a városnak van egy egészen lenyűgöző hangulata, amit mindenképpen meg kellene tapasztalnom.

A város ráadásul rendre elviszi a legjobb város címet a Wanderlust éves listáján - méltán. 

A piszok meleg ellenére nem lehet nem élvezni a rendkívül kellemes kis utcákat, a gyönyörű házakat, a kedves embereket, a fantasztikus baguett-szendvicseket (akár Nutellával is (pláne, ha ezekből a dolgokból egyiket sem láttad már egy éve)), a számos túraszervező gazdag túrakínálatát és persze a milliónyi templomot, a hűsítő shakeket, a buddhista szerzetesek dobolását, a zseniális konyhát éttermi és utcai változatban is, a hajnali alamizsna gyűjtést, az éjszakai piacot - és még sorolhatnám. De nem teszem, mert egyrészt Seth óta tudjuk, hogy még az angol nyelvben sem lehet egy mondat hosszabb 24 szónál az érthetőség csorbítása nélkül. És nem teszem, mert ismét egy olyan dologról van szó, amit érezni, megtapasztalni érdemes, ha tehetitek. 

Mert ha úgy vesszük, nem volt ám semmi különös a városban. Vientianeben is éppen ilyen szépek a templomok, sárga ruhások a szerzetesek Kambodzsában is, Vietnamból szuvernírként hoztuk haza utolsó nap a baguettet a többi kenyérmentes életet élő magyarnak, de Luang Prabangban mégis olyan csodásan volt összerakva mindez, hogy igenis beálltunk a sorba ámuldozni.

No és hogy mit is csináltunk az ámuldozáson túl?

Részt vettünk spontán egy szívószálhajó-versenyen a helyi gyerekekkel a csodás Wat Xieng Thong kertjében. Megállapítottuk, hogy ugyan rendezettebbnek tűnik az élet, de minthogy az ajándékcsomagnak a WC papír is a része, valószínű nem nagyobb a jólét, mint Kambodzsában (a hanyatló GDP alapján pl alig van különbség).

Ittunk rémesen erős és neméppen finom lao-laot, ami laoszi whiskey néven fut a helyiek invitálására. Döbbenetesen alacsony árakért csúcsminőségű kézi készítéső hmong, khamu termékeket vásároltunk az éjszakai piacon (ezt semmiképpen nem szabad kihagyni, ha arra jártok! Vásárlás nélkül is egy csoda!). Megettünk naponta minimum egy baguettet és megittunk 2 szuper shaket, ettünk kézzel ragadós rizst és egyéb gasztrónómiai csodákat a Tamarind étteremben, vacsorát a teraszon, ami odáig ugye banánlevélben utazott.

Másztunk hegyet, megtanítottuk számolni az egyik szerzetest, aki 50000 kipből kellett visszaadjon 40et... Motoroztunk egy napot az egyik csodálatos vízeséshez (Tat Sae), majd befizettünk egy túrára a másikhoz (Tat Kuang Si). Megtudtuk, hogy ugyan van magyar származású tárgy a Királyi Palota Múzeumban, de letört a füle és restaurálják. Kaptam 15 dolcsiért 3 órás hmong masszázst, amibe kellemesen majd belehaltam. Sőt az is kiderült, hogy az elefánt szőre tényleg elképesztően szúr! Ittunk naponta 2 kókuszdiót is orvosi előírásra - mindezt egy angolul tökéltesen beszélő doktornéni javaslatára. És pihentünk is egy csomót, mert sajna többnapos hegymászós, törzslátogatós túrára nem maradt időnk.

Sok sok élménnyel gazdagodva végül a nem éppen jó reputációval büszkélkedő Lao Airlines járatával elindultunk Hanoi felé. A reptéren megtaláltuk a Rekordok Könyvébe illő, lehető legrövidebb, 2 méteres futószalagot - és abban is megnyugodtam, hogy nem Ferihegy a világ legkisebb reptere. És ugyan a légitársaság úgy érezte, hogy az uzsonnacsomagra rá kell írnia, hogy "You are safe with us", vagyis "Velünk biztonságban van", semmi okunk nem volt panaszra. (Ámbár a szokásos safety instruktionos bemutató nem volt 30 mpnél több. Így kell be és kikapcsolni a biztonsági övet... :))

Persze megkerestük a Buddha szobrokat is a Pak Ou barlangokban, amiket a cikkben láttam. És hogy, hogy nem: a telihold fényes korongja a mi ott tartózkodásunk alatt sem akart leesni az égről...