Ha valahová az embernek egyedül kell utaznia, de nem bánná, ha lennének néhol ismerősök és ha valahol igazán jól meg akarja érteni miről szól a Couch Surfing, nos akkor Indonéziánál keresve sem találhat jobb helyet!
Ahogy korábban már említettem, ahhoz képest, hogy egyedül mentem Indonéziába, nem voltam egyedül többet 2,5 napnál összesen a két hét alatt. Olyan, hogy egész nap egyedül lettem volna valahol csak akkor fordult elő, amikor az volt előírva napi programként, hogy jól elkeveredek a Ubud rizsföldjei között (ez egyébként a tervezettnél is jobban sikerült, majd olvashatjátok).
Hogy hogyan is eshetett meg ez egy teljesen ismeretlen országban, az egyfelől a CouchSurfingnek (CS), másfelől az indonézek - és nem csak a balinézek, sőt! - vendégszeretetének köszönhető.
Indonézia a 2002es, 2005ös bali robbantások vagy éppen az idei jakartai robbantás és a rendszeres földrengései, vulkánkitörései és nem éppen barátságos bűntetési tételei (hacsak egy nappal is tovább maradsz, mint a vízumod érvényes lecsuknak) vagy egzotikus betegségei miatt sokak által nem éppen a legbiztonságosabbnak ítélt célpont, így aztán lehet én sem írígyelném a saját Anyukámat, hogy éppen ide kellett a lányának egyedül utaznia. De nekem egyrészt a fentiekből semmi nem jutott ki, másrészt tényleg soha nem voltam egyedül.
A dolognak milliónyi oka van, többek között:
- már a reptéren megismerkedtem egy cseh fickóval, akire még visszatérek később. Ez a dolog 99%ban rajtam múlott, mert örültem, hogy látok végre egy európai arcot a kolin kívül is és megkérdeztem merre tart...
- mert fehér nőnek lenni Indonéziában majdnem biztos, hogy azzal jár, hogy 24 órán belül megkéri a kezed egy muzulmán figura. (Még extrémen rövid hajjal is... legnagyobb meglepetésemre...)
- mert a talpig fátyolba, szoknyába csavart nők sem az itt-ott kivillanó bőrszínedet nem hiszik el (akárhogy is tartod az öltözködési szabályokat), sem azt, hogy valaki egyedül utazik
- mert a kisgyerekektől a kisiskolásokig és a gimnazistákig hatalmas élménynek számít egy külföldivel fotót készíteni
- mert külföldiekkel ismerkedni és győzködni őket, hogy Indonézia biztonságos és az indonézek barátságosságát bizonyítani majdhogynem nemzeti kötelességnek számít
- mert jó valakinek megmutatni a kultúrát, amiben élek
- mert lehet, még üzletet is csinálhatok magamnak vagy valamely ismerősnek
- mert segíteni jó
- mert életforma szerűen űzik a Couch Surfinget
- mert igazán jó a reptéren kívül is néha európaiakat látni :)
Hogy hogyan is esett mindez?
A cseh fickóra Bali kapcsán majd még visszatérek.
A dél sulawesi fehérruhás különítménybe kiválóan besimultam a Monas nevezetű nemzeti emlékmű kilátóteraszán (lsd előző bejegyzés), ahol egy felette kedves indonéz lány volt a túravezetőm.
.jpg)
Innen 5 percre a nagymecsetben Antonio azonnal feleségül is akart venni, és kitartása egészen fantasztikus volt! Az egyik egész napos motorozásom alkalmával pl. 15 nem fogadott hívásom és napi min. 2 smsem is érkezett tőle!
A templomoknál kérdőíveket töltöttem ki a parkok karbantartásáról és kedves imerősként köszöntöttük egymást a kérdezőbiztosokkal, akik nem a turisták, hanem a helyiek kérésére nyomták meg a fényképezőgép gombját, és nem Borododur vagy Prambanan, hanem a turista volt a "látnivaló".
Yogyakartában az önjelölt idegenvezetők majdhogynem hazavittek, miközben megmutatták hogyan nőtte be és ki magát a város a szultáni palota valamikori falai közé és túl, nem beszélve a kifinomult kézművesmunkát végző üzletemberekről, akiktől már már meg is lehetett tanulni batikolni.
A félvegetáriánus holland srác igazán remek partner volt a kézzel evős, földön ülős, talán galambot evős élményhez.
A buszra várni egy kisbabával meg az asszonnyal pedig borzasztóan unalmas lenne, ha nem ismerkednénk meg közben a szintén várakozó külföldivel.
A bali thai masszőröknek egyértelműen van egy hatodik érzéke a fáradt motorosok megtalálásához. Sárkányeregetést nézegetni a parton és ezt meg is oszani valakivel nemcsak nekem okozott örömet, nem is beszélve plusz másfél órát utazni a sziget közepére puszta segítségnyújtásból, amit ezúton is köszönök Liznek és Edinek.
Az eddigiek csak a hab voltak a tortán ahhoz, amit a CS szolgáltatott. A Couch Surfing lényege, hogy egy iwiw és hasonló közösségi oldalakhoz hasonló oldalon beregisztrálsz azzal a feltett szándékkal, hogy megmutasd az életedet, országodat, kultúrádat egy felesleges "kanapé" segítségével, ahol vendégül látod a "kanapévadászokat". A CSt ingyenszállásként felfogni lehet, de nem érdemes, mert a dolog attól szép, hogy a családdal laksz, az ő életüket éled, a helyiek kedvenc helyén vacsorázol vagy éppen házikoszton élsz és persze mindezek által olyan dolgokról is értesülsz, amiről ilyen részletes blogok :) nélkül nehezen részesülhetnél egy utikönyvből!
Romy jakartai vendégszeretete mellett a legcsodásabb élményem, hogy egy sohanemlátott ember a világ másik végéről hogyan gondolkodhat éppen azokról a dolgokról és szinte teljesen hasonlóan, mint én.
Hera Yogyakarta egyik királynőjeként megmutatta, milyen az, ha valaki mindenkit ismer a városban és Indonéziában. Daniel Luxemburgból éppen csak egy éve él az országban, de összetrombitálta fél Indonéziát egy sörözésre ugyanitt. Másnap együtt kirándultunk az indonéz barátnője teljes családjával, hogy visszaérve a délutáni másfélórás szünetemet Attilával töltsem el egy helyi gyümölcsital társaságában, míg a Ramayana balettről hazatérve egy másik ismerős sörözőben hirtelen ott legyen mindenki, akit Yogyában vagy az Interneten ismertem meg Magyarországtól Kelet Jáváig bezárólag. Az az este persze éppen elég volt ahhoz is, hogy az első bali szállásom is meglegyen egy őrült spanyol "villájában" néhány még őrültebb spanyol ajánlása alapján. 
Mindezt azért, mert a CS Indonéziában valóban életforma. Mindenki szeretne vendéget fogadni, mindenki szeretné megismerni a világot és a világjárókat, ideértve a másik 16999 sziget lakóit is Indonéziából. Mindennaposak a találkozók, a rendszeres vagy spontán programok, minden városban megvannak az emblematikus CSerek, a "városalapítók" és moderátorok nimbusza már már vakító.
Nos így esett, hogy egyedül mentem volna Indonéziába, de nem így alakult...
