Tegnap este beugrottunk egy templomba, megkérdezni, hogy mikor van mise. Az uriember, aki hála az égnek beszélt angolul, felvilágosított minket, hogy az istentiszteletet 7:40kor, 9:10kor es 11kor tartják.

Akik egy kicsit is jobban ismernek, nyugodtan fogadhattak volna, hogy a 11-es misére sikerült odaérnem.

Azt már korábban is írtam, hogy a templomok meglehetősen sajátosan néznek ki. Ez, ami hozzánk legközelebb esik, egész konkrétan úgy, mint egy mozi. Este a főhomlokzaton kifeszített égőfűzérből kirajzolódik egy karácsonyfa, a bejárat két, kétajtós automata ajtó, a földszinten egy iroda, szórólapok, mosdó, egy terem jegykiadó-ablak ajtókkal (csak közelről látod, hogy mindkettő ugyanabba a terembe vezet, mely kiscsoportos beszélgetéseknek ad helyet), csigalépcső mindkét oldalon. Nos 10:59kor mindenki sietősre vette a lépteit és a többieket követve a 2. emeletre jutottam, ahol egy nagy teremben épp kezdődött a mise.

A terem világoskék színben pompázott, az emelvény felett két oldalt egy-egy csíkban modern színesüvegalblakok bibliai jelenetekkel, két, hátulról megvilágított kereszt, egy hatalmas kivetítő. Galéria/karzat 3 oldalon, a "földszinten" nevezzük úgy, hogy három hajó. A mellékhajókban és a főhajó két oldalán egy-egy LCD tv, min. 3 beépített kamera, élő közvetítés a templomról. Üveg ambó, "oltár", trónus.

A nyitókép tehát valahogy így nézett ki technikailag, a résztvevőket tekintve az "oltár" közepén két öltönyös úriember állt, az egyik a "pap" a másik a "kántor", továbbá 5 énekes, 12 zenész (4 hegedű, klarinét, fuvola, cselló, nagybőgő, orgona, szintetizátor, basszus gitár, dob valamint egy zongora) és hívekkel teli sorok. Ének-zeneszó.

Megkönnyítendő a blogírást, elárulom már most, hogy ami ekkor gyanús volt, az később egészen egyértelmű lett: nem egészen azon a helyen vagyok, ahol lenni terveztem... Szombat este ugyanis - kiindulva nyilván az otthoni helyzetből - azt nem kérdeztük meg, hogy egy katolikus templomban vagyunk-e... Így aztán ma egy baptista szertartáson sikerült részt vennem. Dél-Koreában kb. 10 millióan vallják magukat katolikusnak, 12 milliónyi a baptista, 10 millió a buddhista, a többi ateista.

A szertartás úgy 10 percnyi énekléssel kezdődött. Kezdetben csak a kórus, majd a hívek is csatlakoztak. Az éneklést enyhén dőlöngélő mozgás kísérte kezdetben, majd a ritmusok gyorsulásával már egyre többen dobogták az ütemet is, végül mindannyian tapsoltunk - ezzel kellő mennyiségű endorfint szabadítva fel, mint azt a Ceragem óta tudjuk (ps. ugye ők is Dél-koreaiak (talán még később)). Ezt követően néhány ima hangzott el, majd a sorok közül felállt úgy 30 ember - férfiak, nők vegyesen. A mennyezetről leereszkedett két mikrofon. Ők alkották a nagy kórust. Őket is meghallgattuk, megtapsoltuk. (A tapsolás egyébként egy teljesen általános jelenség, mindenhol/mindig/mindenkit megtapsolunk - így pl. a tanóráinkon is majd minden egyes jó választ!)

És utána jött a lényeg: a prédikácó. Minthogy egy szót sem értettem az egészből, inkább arra figyeltem, hogy hogyan is beszél. A hétköznapi beszélgetésekben igazán különleges hanglejtések, hangerő-váltások nem szoktak lenni, inkább csupán a mi fülünk számára szokatlan hangok. Ebben a beszédben viszont szerintem nagyjabol mindent hallhattam, amit ebből a nyelvből ki lehet hozni: normál hangerő, normál tempó, sebes beszéd, kiabálás, ordítás, hörgés, köhögés, krákogás, sípolás, sikítás és néha még suttogás is. Úgy 25 perc után azért már kíváncsi voltam, hogy vajon megdöntjük-e Fidel Castro rekordját. Erre végül nem került sor, így másfél óra után véget is ért az egész szertartás. Két érdekes dolog történt még: helyenként (beszéd közben is), a hívek Áment mondanak. Ha valaki tudja, mi ebben a szabályszerűség, az legyen oly jó és kommeltelje, mert én nem jöttem rá. Illetve együtt olvassák fel a napi evangéliumot. Valamint a bejáratnál kapott füzetben elhelyezett borítékba helyezve gyűjtik a perselyadományt.

A szertartás végén, mivel kb. én voltam az egyetlen nem koreai, sokan meghajoltak üdvözlésül, úhogy győztem én is köszöngetni. Többen mutatták, hogy egyek. Lévén tényelg egy szót sem értek, nem teljesen volt világos, hogy most a vasárnapi családi ebédre vagyok meghívva, ami nem tűnt túl valószínűnek...de semmi más megoldás sem tűnt valószerűnek. Végül az alagsori kantinban találtam magam, ahol továbbra is lelkesen vezettek és vettek körül, és Adam Smith ide vagy oda, igenis van ingyen ebéd! (Jó, a perselyadomány nyilván fedezi.)

A szeretetlakoma közben megismerkedtem egy angolul remekül beszélő mérnökkel, aki bemutatott a "miniszternek" (sajnos a baptista szókincsem magyarul is szegényes) és hármasban beszéltünk pár szót  arról, hogy is kerültem én oda, milyen volt számomra a baptista szertartás. Zársul a mérnök úr még elkísért a legközelebbi katolikus templomba (kinyomozták nekem hol találom), ami a közeli metróállomás melletti irodaépület 2. emeletén van (átmenetileg). No ezt nélküle biztosan nem találtam volna meg. Itt Szűz Mária szobor, égő mécsesek fogadtak, a terem oldalán a keresztút stációi sokkal otthonosabbnak tűntek. A búcsúzáskor még kifejeztük egymásnak reményünket az újbóli találkozásra és biztosított, hogy bármikor szeretettel lát engem a baptista közösség.

Napi furcsának válaszzon mindenki egyet a fentiek közül! :-)