A hajnali búcsúzás után Trincomalee felé vettük az irányt, Anuradhapurán és Mihintalén keresztül.
Anuradhapura Polonnaruwa mellett az egyik legfontosabb célpontja a kulturturistáknak és a világörökség része.
A városban számos dagoba található - másutt "sztúpa".
A dagobák általános helyi jellegzetessége, hogy a tetejükön, mintegy zárókőként hatalmas hegyikristályok találhatóak. Vakító fehérségükkel és tisztaságukkal pedig valóban "isteni" hatást keltenek.
A soksok közül kettőt emelnék ki. Az egyik, konkrét darab a világ legnagyobb, téglából készült dagobája. Ezt is komoly régészeti munka árán tették a mai formájában láthatóvá és azt kell mondjam, hogy nemhiába fáradoztak vele, gyönyörű lett! A másik jellegzetes "típus" a "tűpárnás" dagoba. Ezt csak én hívom így, ugyanis a dagoba körül dűlöngélve szép, faragott kőoszlopok állnak - abból az időből, amikor még tető volt a dagoba felett!
Az anuradhapurai látogatásban így összességében nem is az előírt látnivalók voltak a legizgalmasabbak, hanem az, hogy éppen egy holdünnepkor voltunk ott, aminek több kellemes következménye is volt.
Ugyanis hömpölygött a tömeg és máris láttuk, milyen fegyelmezetten ünnepelnek a helyiek.
Világító fehérbe öltöztek valamennyien és hozták a kezükben a rengeteg áldozati virágot. Így derült fény arra is, hogy a lótusz-áldozathoz nem kell megvárni, amíg kinyílik a lótuszvirág, hanem ki lehet hajtogatni a bimbót!
A népes társaságban általános volt a nyugalom és a béke, nem volt nehéz "meditatív" állapotba kerülni a dagoba lábánál.
A fentieknek volt továbbá egy pénztárcabarát következménye is, ugyanis a tömegben sehol nem jutott eszükbe belépőt kérni tőlünk (ami amúgy elég húzós mindenütt. Itt ha jól emlékszem 25USD, Sigiriyában 30USDt kértek érte. Helyieknek kb. 1-2 :) Polonnaruwa hasonló árban van és nekem változatosabbnak és ipmozánsabbnak tűnik, bár sajnos az ottani látogatás kimaradt.).
Anuradhapura után Mihintaléba mentünk lépcsőzni.
Mihintaléban eszméletlen sok a lépcső! Mellette templomfák szegélyezik az utat, ami a legszebb virágú növény eddigi ismereteim szerint. A romterület itt sokkal koncentráltabb és változatosabb is. A mászás után több dagobával lehet találkozni, illetve van remek kilátópont is és csodás panoráma. Jól látszanak Anuradhaupra dagobái a távolban!
A déli érkezésnek van azonban egy komoly hátulütője. A buddhista templomterületekre nem szabad cipőben belépni. A zoknival nem kötözködnek, de mivel meleg van, jellemzően úgysincs zoknid a szandál mellé. Nos, a dagobához itt egy fekete gránitsziklán át vezet az út. A parázsjárás sem lehet rosszabb ennél. Hegyi kecskéket megszégyenítő tempóban jutottam fel a dagobához, úgy égetett a talpam. Csak úgy lestem a legkisebb árnyékos pöttyöt is, ahol lábujjhegyen egyensúlyozhatok. Így persze a panorámában gyönyörködés is kissé rövidebb lett a tervezettnél és persze meg is érte, de a legjobb az, ha mindig van a zsebetekben egy zokni :)
Mihintaléból Trincomalee-ba hosszas, szunyókálással gazdagított autókázás következett, sajnos már lényegesen rosszabb utakon, 30-as átlagsebességgel. Feledtette ugyanakkor az összes fáradalmat a csodálatos táj. Sajnos egy épkézláb fotót sem sikerült összehoznom, de a sziklás, sztyeppés táj, a zöldellő rizsföldekkel, vízibivalyokkal és tavacskákkal egész egyszerűen gyönyörű volt. Itt értettem meg miért mondta mindenki, hogy Sri Lanka gyönyörű. Ha csak egy mód van rá, tessék minden kilátópontra felmászni, mert tényleg lélegzetelállító tud lenni a táj - és akkor még a hegyvidékről nem is beszélhettünk!
Trincomalee előtt nem sokkal meg is álltunk egy pillanatra, ahol a gyönyörű táj vesztett egy kicsit az értékéből az iszonyatos hőség nyomán. És még nem is tudtuk, hogy pont ezen segít ez a megálló! "Bérsofőrünk", Farzan cimborája ugyanis megállt velünk Kanniya Hot Springsnél, aminek érdekessége, hogy 7, merőben eltérő vízhőmérsékletű forrás van egymás mellett. A vödrökből magunkra locsolt forró víz szépen rendbetette a vérkeringésünket és jól lehűtött! Utikönyvekben nem szerepel, de arra járóknak mindenképp érdemes itt megállni!!!
