Kissé megkésve, de beszámolok a múlt héten lezajlott koreai filmhétről.
Na nem szakértő szemmel, arra ugyanis továbbra is Namhanman blogját ajánlom mindenkinek (lsd link jobbra), hanem inkább csak benyomásokat osztanék meg.
Például, hogy milyen jó automatikusan Annyonghaszejózni, hajlongani és akaratlanul is visszarepülni párezer kilométert és néhány hónapot a mozi előterében állva vagy a filmvásznat bámulva.
Hogy jó érzés, hogy vannak mások is, szép számban, akik érdeklődnek valami iránt, ami iránt Te is. Hogy ismeretlen ismerősökre lehet szert tenni, csak mert senkinek sem kell elmagyarázni mi az a kimchi :)
És mert ismerős arcokkal is lehet találkozni - és persze egyre többel az előbbi bekezdés folyományaként. De hogy pl. egy olyan koreai leányzóval is összehoz a sors, akit életemben egyszer láttam Szöulban, no, azt igazán nem gondoltam volna soha. A világ valóban rettentő picike - és ezen még én is, és még mindig meg tudok lepődni.
A Bocsánat című kesernyés alkotás kibontotta azt a sok problémát, amik boldog diákévünket élve szinte teljesen rejtve maradtak a szemünk előtt.
Míg a Pletykalavina megtekintését mindenkinek ajánlom, aki a szegény gazdagok, metroszexualitás, koreanizált amerikai álom témaköreiben akar egy jót merülni nonstop kacagással. Minden várakozásomat felülmúlta a felette könnyed, péntek esti popcorn mozi - és erős rekesz és arcizomfáradtsággal kellett folytatni az estét a remek szórakozás után.
És hogy mindez mennyire visszarepített oda, ahol tavaly éltem... Nos a női mosdóban 3 koreai mellett tolongva a szobatársammal Koreából nem volt nehéz megint -majdnem elrontani -, hogy errefele mit és hova is illik dobni... 5 hónap után.
