Judy, biztos nem várod, hogy a Te kommentkérdésedre válaszolok ezzel a címmel, pedig de, most jön a nagy lélekkiöntés. (Papírzsepi nélkül el se kezdjétek olvasni! Komolyra fordítva: ha nem akarjátok a bejegyzés végéig pszichológusnak érezni magatokat, akkor ugrás a holnapi bejegyzésre. Nem maradtok le sem Koreáról, sem DK Ázsiáról. Napi furcsa azoknak, akik most navigálnak új oldalra: Koreában nincs SÜTŐ! :) )

Azt hiszem akármennyi ideje is olvassátok a blogomat, soha nem láttatok még benne mélypontot, rosszkedvet vagy ehhez hasonlót. Főleg azert nem, mert jellemzően nem volt ilyen mióta itt vagyok. Persze, voltak nehezebb vagy stresszesebb napok, meg nehézségek, de az soha nem ütötte meg azt a szintet, hogy igazán vacakul érezném magam tőle. Pláne annyira, hogy nyilvánosan papírra is vessem.

Mindez jelentős részben a tavalyi Közép Amerika túrának köszönhető (Myrtill, még mindig lógok, bocsi), ahol végre leülepedtek a bennem kavargó örökös zűrzavarok: mit is akarok, miért is akarok, miért is nem tudom minderre a választ ésatöbbi. Na nem, nem megvilágosodásról volt szó, csak megnyugvásról abban, hogy én olyan vagyok, amilyen és nem óhajtok a továbbiakban ez ellen küzdeni. Sem 5 perc alatt megváltani a világot, sem vállalatbirodalmat épiteni, sem semmit. Egyszerűen csak harmoniában lenni önmagammal, nem üldözni semmit, ami amúgyse lenne fontos - és ha lehet, ezt az érzést megismertetni másokkal is.

Persze mindez nem egy 30 napos túrának volt köszönhető önmagában, noha relatív szegénységben, de boldogan látni embereket (itt hosszabb kifejtés szükségeltetne, de teljes Közép Amerikát most nem mesélem el) és egy kiváló utastárssal eszmét cserélni a mindkettőnket foglalkoztató kérdésekről nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a korábbiakban a modern, nyugati civilizált életformával kapcsolatos kétségeim megerősödjenek és végképp ki akarjak szállni abból a mókuskerékből, amiben szerintem túlságosan is sokan rohangálunk a földgolyó egyik-másik oldalán.

Innen jött részben Korea is. Otthon nem igazán láttam a fényt az alagút végen, sem igazán jó kiszögellést, ahova felállva majd mégis meglátom egyszer, és ugyan nem terveztem kifejezetten sem az MBAt sem Koreát, amikor véletlenül belebotlottam egy oldalba, ami 3 ösztöndíj lehetőséget listázott, a 2 európai szóba sem jöhetett.

Korea számomra - az angoltanulás, business vonal felfrissítése mellett - elsősorban ennek a letisztulásnak a próbatételét jelentette egy meglehetősen nehéz pályán. Nincsenek itt a legjobb barátok - most kell látnom milyen az, amikor valaki hónapokig nem ír, noha én is ezt tettem időnként kint élő barátaimmal, hiába gondoltam rájuk Budapestről. Nincs a kedvenc helyeimre való beülés és korlátlan mennyiségű limonádéivás és fényképnezegetés Böbével, Petrával, Misivel, nincs havi találkozó a csajokkal, nincs céges síelés vagy salsatábor a Jólelvagyunk csapattal, nincs time management haladóknak a nagy ünnepek körül, hogy mikor látom azokat, akik csak az ünnepekre jönnek haza ésatöbbi.

Most lehet kérdezni, hogy miért olyan nagy dolog fenntartani a harmóniát, ha ez olyan nagyon jó és úgy szerettem volna elérni akkor is, amikor meg nem tudtam mit keresek, de akik keresték/keresik még, azok talán ugyanígy éreznek. Akik meg ismernek 5-25 éve, azok viszont tudják, hogy mennyit küzdöttem/küzdök magammal állandóan. Akik hisznek ilyesmiben: halak vagyok és mint minden kettős jegyű, én is ketten élek magamban...

Az itteni mélyebb pontok is abból adódtak, ha adódtak, hogy ez a kényes egyensúly alkalmanként megbillenni látszott. Nagy baj nincs, nem borulnak a dolgok, de attól, hogy valamit elfogadsz, még vannak megoldandó helyzeteid.

Nos a Dél Kelet Ázsia túra előtt például úgy éreztem, hogy fáradok. És ugyan soha nem szoktam ilyet csinálni, de nyugalmasra vettem a tempót és pl. Balin vagy Luang Prabangban voltak olyan napjaim, hogy nem csináltam "semmit". Ez éppen elég "ijesztőnek" tűnt már akkor is, nem mikor "hazajöttem" egy ismerősen idegen országba, ismerősen idegen emberek közé - rémesen fáradtan és kimerülten, mindannak a csodának az ellenére, amiben részem volt. Úgy éreztem telítődött az élményzsák, ráadásul a maradék 12 hétben kell kitalálnom mi is legyen december 31 után, úgy hogy közben suli, utazásszervezés (lesz még egy :) Láthatóan nem vagyok teljesen normális :)), Korea felfedezése, diplomaírás és legfőképpen álláskeresés vár rám. Megfejelve mindez a régóta megoldatlan helyzetekkel tökéletes mélyrepüléshez vezetett, amit intenzív pihenessel igyekeztem orvosolni az elmúlt héten - sikeresen.

Lássuk akkor hogyan jön ehhez az egészhez a Magyarországhoz való viszony. Nos a mókuskerékben rohangáló nyugati társadalomnak szerintem különösen rémes példaja Magyarország. Kevés embert tudok felsorolni, aki tudja merre rohan, noha vagy a rohanástól fulladt ki, vagy attól, hogy már rég feladta. Mióta itt vagyok, csak nagyon kevés jó hír jutott el hozzám otthonról és köszi Petrának, hogy neki mindig volt legalább egy! Meg Anyukámnak, akivel rendszeresen könnyes röhögésbe torkollanak a telefonbeszélgetéseink! Nem is olvastam híreket otthonról, elég volt az, amit a szobatársam és a többi magyarok és a mailek adtak; időnként rákattintva a hírportálokra pedig mindig megerősödött bennem miért is nem olvasok otthoni híreket.

Ellenben jöttek velem szembe a kolonilális házak Kambodzsától Vietnámig, egész DK Ázsiában sütnek baguettet, láttam Nutellát a boltokban - és valamiért csak nem bírtam kiegyezni a guggolós WC kézi vízöblítéses változatával... Romanticizálódott Európa, Koreába visszatérve pedig végképp elképzelhetetlen volt az élet SÜTŐ és rakott krumpli, rakott kel vagy rakott karaj nélkül. Hogy a Túró Rudiról már ne is beszéljünk!

És elkezdtem olvasni a híreket, amik sajna nem változtak, de mégiscsak lassan hazafelé megyek és képben kellene lenni. És telefonáltam és nem jöttek jó hírek.

És nagyon kíváncsi vagyok. Harmónia marad, de hogy milyen lesz Budapest, Magyarország és a barátok, ahol biztosan ott lesz sok kedvenc ételem, éttermem és a barátok, de jó hangulatra, virágzó vállalkozásokra, számtalan allásajanlatra nem számítok.

Bosszant a tehetetlenség, a rövidlátás, a priorizálás teljes hiánya, a céltalanság és a reményvesztettség, az örök elédegetlenség azzal ami van, és a csodavárás, hogy valaki más adja meg, ami nincs - ha meg nem adja, akkor lehet vele elégedetlennek lenni.  

Mert számos helyen láttam, hogy sokévtizedes polgárháború után is lehet mosolyogni, a semmiből várat építeni, a volt elnyomóval szövetkezni egy jobb jövőért és akármilyen mély gödör aljáról felállni, kiegyenesedni és továbbmenni (Igen, ellenpéldát is!). Tudni, hogy fontosak az anyagiak, de fontos odafigyelni egymásra, hogy meg lehet szakadni a munkában, de kell hogy legyen idő az őszinte odafigyelésre a másik emberre. Otthon sajnos mindezt inkább kivételkent, mint főszabályként látom.

Azt hiszem lényegében olyan vagyok, amilyen mindig is voltam, csak árnyalódtak a vonásaim. (Kommentbe jöhetnek az ellenvélemények :)) Ellenben sokszor nagyon öregnek érzem magam.

Rengeteg mindent láttam és tapasztaltam és köszönöm a szüleimnek, hogy mindig is fontosnak tartották, hogy lássak, ne csak nézzek és megmutattak nekem számos csodát a világból! Mindez oda vezetett, hogy sokszor úgy érzem egészen más a fontos nekem, mint egy hasonló korú fiatalnak vagy akár egy 10-20 évvel idősebbnek is. És a dologban az a legszebb/szörnyebb, hogy ez időről időre bomlasztgatja a harmóniacsomagot a magányosság oldaláról. A fene egye meg :)