Lassanként lezárul az elő-beíratkozási szakasz és három hét suli, valamint huszonegynehány nap itt tartózkodás után megkockáztatok egy bejegyzést a koreaiakról.

A megállapítások elsősorban az iskolatársak, kisebb részben az utcai járókelők, tömegközlekedők, étteremben ebédelők/vacsorázók megfigyelésén alapulnak. Kéretik ezt figyelembe véve levonni az esetleges további következtetéseket.

Az első és legfontosabb dolog, hogy valóban kedvesek, segítőkészek, aranyosak. A gond az, hogy sajnos vajmi kevesen és vajmi kevéssé beszélnek angolul, de ezt már párszor kifejtettem. Akik viszont valamicskét azok között két jellegzetes viselkedésmód figyelhető meg: a) úgy tesznek, mint akik nem értik amit mondasz, sőt, mint akik egyáltalán nem is beszélnek angolul. Ők jellemzően a tizenéves korosztály - különösen a lányok és különösen ha egy hímnemű európaival állnak szemben.. b) Ők maguk hívják fel a figyelmedet arra, hogy igenis beszélnek angolul. Nem egy olyan élmény van a tarsolyunkban, hogy a metrón megszólítottak minket, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, mit keresünk itt.

Az iskolatársakkal is lassan formálódik némi értelmes kommunikáció. Hála az égnek, vannak néhányan, akik igenis tudnak angolul - nemcsak a nyelvtant és a relatíve bő szókincsüket értve, hanem rendelkeznek némi kommunikációs készséggel, és ami a legfontosabbá kezd válni: a kiejtésük is nagyjából érthető.

Tibor példájából tudjuk (talán egyszer ezt is elmesélem ;-)), hogy képtelenek mássalhanzgóval befejezni egy szót. Így lett ő Tiború, a pledge "pledzsÍ", a image "imidzsÍ" ésatöbbi. Node, hagyjuk az angolt.

A japán példából kiindulva némileg tartottam tőle, hogy milyen fanasztikus új divathullámok söprörnek majd itt el engem is teljesen, de egyelőre úgy tűnik, nincs ok komoly aggodalomra. A hölgyek (nyilván némi igazítás azért szükséges) csinosan, ízlésesen öltözködnek, nagyon adnak magukra, de ugyanez igaz a férfikra is.

Soha nem láttam még senkit koszos cipőben, pecsétes felsőben (ami azért nem kis teljesítmény a pálcika+hosszú tészta+piros szószok kombináció fényében) vagy bolyhos pulcsiban. Ápoltak, jólfésültek kivétel nélkül. Nem lehet nem észrevenni, hogy figyelnek minden részletre. A legszebb az egészben, hogy mindezt végtelen természetességgel, minden különösebb pirerkőcködés nélkül teszik. A diákság minden egyes tagja minden ebéd után (a két óra közt épp egy ebédnyi szünetünk volt eddig) fogat mos, anélkül be sem ül a következő órára!

Az ázsiaiakról alkotott otthoni előítéleteinknek részben megfelelve, részben ellentmondva: igen, nagyon sokat tanulnak és szuperszorgalmasak. Ugyanakkor igenis gyakorolnak kritikát, alkotnak véleményt és tesznek fel kérdéseket. Utóbbi kapcsán viszont azért azt meg kell jegyezni, hogy mindezt lényegesen szabadabban teszik egy nem koreai tanár jelenlétében, mint fordítva. A tanár ugyanis az apáddal és a királlyal egyetemben csak a legmagasabb nyelven megszólítható, megkérdőjelezhetetlen tekintély... Talán nem véletlen, hogy az eddigi tapasztalatok alapján sokkal nehezebb vitát generálni egy koreai tanár vezette csoportban - na nem mintha ezt a koreai tanárok nagyon erőltetnék... A nem koreai tanárok mellett - és pláne minél több az ilyen kötözködős külföldi, mint én... - viszont kinyílnak, sőt nem átallanak az oktatási rendszert is kritizálni!

Amiben viszont verhetetlenek - szintén jellemzően csak a nem koreai tanárokkal szemben - az az alkudozás és "hiszti". Miért van ilyen sok elvárás, ennyi házi? Lehet-e még 5 percet írni a dolgozatot? Miért nem jó az a megoldás, amit ők írtak? ésatöbbi... Elképesztő...

Napi furcsa: Soha nem mondják, hogy egészségedre. Az indoklás annyi, hogy a japánok meg a kínaiak sem mondják... Fantasztikusan diszkrétek (lásd a templomi pénzgyűjtés), másfelől meg fogpiszkálnak az ebédlőben, nagy nyilvánosság előtt. Szörnyen bosszantó módon udvariatlannak tartják, ha evés közben kifújod az orrodat (jó, mi is, de ha elfordulsz az még belefér) - helyette szabályosan "röfögnek", nagy erőkkel szívják vissza, amit fújni kéne, ha meg vannak fázva. Egyébként is: sajátos hangokat tudnak kiadni magukból... Soha nem veszik le, vagy gombolják ki a kabátjukat. Bankban, étteremben, templomban, az órákon végig kabátban ülnek. Udvariasak és apró kedvességekkel halmoznak el - egy-egy süti az órák közti szünetben, vagy a joghurt a 3. emeleten a minap -, viszont minden lelkiismeretfurdalás nélkül késnek, sőt, bejelentés nékül kimennek az óráról, ha éppen olyanjuk van...

Rengeteget dolgoznak. Az üzletek minimum este 8ig nyitva vannak, de többnyire majdhogynem éjjel-nappal. Egy takaróval vagy egy matraccal az is megoldható, hogy néhány percet alszol, ha épp nincs vevőd. Úgy tűnik takarékosak és ügyesek. Számos alkatrészbolt és javítóüzem van mindenütt a cipésztől a szabászig, az elektromos kütyüszerelésig mindenütt. Az összes kisbolt szuperuniverzális - a tej/kenyér-zöldség/gyümölcs-kozmetika-szárazeledeltől a hosszabbító/vágódeszka/hajszárító/füzet/szemeteskuka skálán mindenütt teljes a kínálat.

Rengeteget utaznak a városon belül. Az utazás+munkában töltött időt a napi 24 órából kivonva kb. soha nincsenek otthon - következésképpen a metrón alszanak. Vagy ha nem, hát tévéznek. Viva mobiltelevíziózás.

Első nekifutásra legyen elég ennyi... Kíváncsi vagyok, hogy együtt élve, és majd nemcsak a diákokat látva mi minden derül még ki erről a népről...